Burzsujéknál

Pár napja részt vettem egy balettbemutatón, a Kambodzsai Királyi Balett előadásán Monacóban. A jegyet potom pénzért vettem a munkahelyemen, és számomra csak a helyszínen derült ki, hogy a monacói elit kedvelt sportklubbjában rendezték azz előadást. Látszott rajtunk rögtön, hogy nem forgunk jobb körökben, mert egy óráig kerestünk parkolóhelyet. Monacóban szinte képtelenség az utcán megállni, méregdrága, földalatti garázsokat építettek minden utcasarokra. Ez lehet az előszűrés, vagy fizet a vándor, vagy fújja továbbb az út pora. A sportklub bejárata előtt sorban álltak az egyenruhás voiturier-ék, hogy elintézzék ezt a kellemetlenséget a sportklub szórakozó úri közönsége helyett. A konferenciateremben leforgathattak volna egy Dallas epizódot: a terem falait tükörcsempe borította, a plafont sötétkék szőnyegpadló, amit valószínűleg az éjszakai égboltot jelképezendő nonfiguratív alakzatokban elhelyezkedő spotlámpákkal dekorálták.  A jegyek nem számozott helyekre szóltak, mégis ültetők serege várt bennünket az ajtóban, hogy a helyünkre kísérjen. A nonszensz senkit sem zavart.
Az előadás előtt közvetlenül elcsendesedett a terem, majd egyemberként felpattantunk, mint egy alsótagozatos osztály, mert megérkezett Caroline hercegnő diszkrét, fekete kiskosztümben. Meg is állapítottam magamban, hogy a monarchiának közösség építő hatása van a népre, nekünk is elkelne. Néhány elegáns francia orvosfeleség körülöttünk nem így gondolta, és élvezettel rinyáltak félhangosan:
Ezek még mindig itt tartanak, a XXI. században! Ez felháborító! Semmiképp se állok fel.
Igen, a renitens franciák most is lefejeznék a királyt.
Elkezdődött az előadás, és megint rájöttem, hogy az ázsiai művészetek befogadásához hiányzik belőlem a dekóder, és bizonyára nagyon rossz megfigyelő vagyok, ha azt hiszem, hogy egy komplex teremtésmítosz történéseit három, azaz három különböző tánclépéssel  adnak elő.

Rossz bornak is kell a cégér

Rohadt ideges vagyok. Tegnap este héttől fél kilencig elolvastam a francia kedvenc íróm új zombis könyvét. (Most már csak ex-kedvenc egyébként, kilőtte magát a szivemből). Kiváncsi voltam rá, mert egyébként szépirodalmat ír ez a fiatalember, nem is rosszul, öt-hat regénye is megjelent már, ez az első ponyva regénye, amit persze álnéven adatott ki.
Némi túlzás regénynek titulálni egyébként, a másfél órás olvasási időben a családi vacsora is benne volt. Zombi-novella. Zombi-kisregény?  A szerző büszke lehet magára, új alzsánert talált fel, a statikus zombis történetet. A cselekmény abban merül ki, hogy az utolsó túlélő bezárkózik egy emeleti lakásba, Párizsban, és figyeli, hogy mi történik az utcán. A zombiinvázió első hete után nem sok minden. A történet csúcspontja az, amikor a főhős kimegy az erkélyre, és lepisili az alant korzózó élőhalottakat, majd megijed saját merészségétől, és három napra lefekszik aludni. A maradék száz oldalon siránkozik.
Ezek után még mindig úgy éreztem, hogy adnom kell egy esélyt az irónak, talán paródiának szánta, talán meghalt a macskája, és így próbálta feldolgozni, és kerestem egy interjút vele a neten, amiben a könyvről beszél.

Főbb gondolatai:

A zsidó-katolikus kultúrkörben mindig jelen volt a zombi tematika: Jézus is feltámadt hallottaiból. (Öhöm, azért vannak pöttöm eltérések a miértek meg a hogyantok között, de értem, hogy szeretne provokálni)

A nagy írónak nincs pénze kifizetni a számláit, mert ötven évvel a kora előtt jár, és idiótákkal van körülvéve, akik nem értik a művészetét. Ezért a nagy író ponyvaírásra adja a fejét, ahol rögtön formát bont, és megreformálja a műfajt.
(Aha, képzelem a cselekmény-orientált átlag ponyva olvasót, amint elábrándozik az életképtelen főhőssel, akit csak a makacs véletlenek tartanak életben a kosztól bűzlő lakásában. Ettől a korát megelőző írózseni képtől meg úgyis sikítani tudnék, mert ha ezt is gondolja magáról, egyrészt ne verje nagydobra, másrészt meg legyen annyira éteri lény, hogy ne foglalkozzon piszkos anyagiakkal )

A nagy író  reméli, hogy minőségi ponyvájával új olvasóréteget von be a zsánerirodalomba, mert nagy író őszintén sajnálja, hogy Franciaországban nincs ennek akkora piaca, mint az Egyesült Államokban, mert így a francia szerzők szegényebbek, mint az amerikaiak.
(Baszdmeg, nem vette észre, hogy az amerikai ponyvákat azért veszik, mert van egy betonbiztosan ütő cselekményük? Ezen kívül valamivel több munka is van bennük, mint amit itt öt ívben a képünkbe nyomott)


A nagy írót Martin Page-nek hívják, álneve Pit Agarmen. A mű címe: La nuit a dévoré le monde (Az éjszaka felfalta a világot, franciául megállja a helyét)

Avatás

Ha egy matróz először lépi át az Egyenlítő képzeletbeli vonalát, a legénység többi tagja beavató szertartást szervez neki, mert a szárazföldi patknyból így lesz igazi tengerész. Ezt éreztem én is tegnap, amikor a barátnőim elvittek egy étterembe, ahol még sose jártam. Csak helyben derült ki, hogy virágokra specializálódtak, minden fogásukba raktak belőle. Mindegyikbe, kétszer is végig néztem az étlapot. Végül rizstésztában sütött kecskesajtot választottam virágsalátával, amiben főleg árvácska és begónia szirmok voltak. A saláta meglepően jó volt egyébként. Sikeresen túlestem az avatáson, egészségesen élő, trendi nő lettem. Aztán hazamentem, és ettem egy kis kolbászt, mert éhes maradtam.

Évértékelő?

A rengeteg hátránya mellett van egy hatalmas előnye is annak, hogy külföldön élek: a közélettől való távolságtartás készsége. Magyarországon már rég a fejemet verném a falba, vagy habzó szájjal szeretnék a rohadt politikusok véréből inni, itt csak elnéző félmosollyal figyelem a hiúságok vásárát. Tehát itt a lista arról, hogy 2012-ben mi NEM idegesített fel a francia kisvárosban, ahol lakom. A listát egyébként bármelyik banánköztársaság megirigyelhetné.

1. Kiderült a polgármester jobbkezéről, aki harminc éven keresztül jó érzékkel halmozta a városi kikötő elnökségét és az építési osztály vezetését, hogy velejéig korrupt volt. A kikötőben csak borítékért cserébe lehetett helyet bérelni, az építési engedély kérelmeket is meg kellett támogatni némi készpénzzel. A polgármester semmiről sem tudott, a vizsgálat folyik.

2. Országos tisztújító választásokat tartott (na, mindegy kiírom mégis) a jobboldali párt, és a megyénkben bohózatba fulladt a szavazás, a tiszteletre méltó aktivisták megrészegültek a hatalom gőzétől. A Chanel kosztümös ügyvédek és Hugo Boss öltönyös fogorvosok, a helyi intelligentsia tagjai úgy csaltak, mint a gyerekek, hamis szavazatokkal tömték tele  az urnákat, aztán egymást vádolták, végül minden kiderült, egy ország röhögött rajtuk. 2013-ban újra szavaznak.


3.  A városi tűzoltó laktanyában évek óta swinger partikat tartottak éjszakánként, ügyeletben. Az unatkozó férjek titokban odahordták a feleségeiket, hogy a délceg tűzoltók karjaiban újra fellobbanjon szexuális életük kihűlt parazsa.  Valószínűleg egy frusztrált kolléga írta a névtelen levelet, amitől kiborult a bili, azóta megtörtént a belső vizsgálat, a vádak igazaknak bizonyultak, a tűzoltó parancsnokot áthelyezték a hegyekbe, a beosztottak a helyükön maradtak, őrzik a lángot. Csak a muflonokért aggódom.

És ez még csak a kezdet

Mindjárt itt a karácsony, hétágra süt a nap, napszemüvegben ülök a nappaliban, a karácsonyfám három nap alatt elhervadt a melegben (itt az a szokás, hogy már december elején feldíszítik, és karácsony másnapján megkönnyebbülten kivágják a kukába).

Ha még ebből sem vettük volna észre, hogy az ünnepek lassan és kíméletlenül közelednek, a postás, a kukások és a tűzoltók gondoskodnak róla, hogy semmiképp se feledkezzünk meg róla. Ezen a héten mindenki becsöngetett, hogy elkérje a karácsonyi járandóságát. Szerencsére nincs házmesterünk, mert különben ő is jött volna. A postások és a tűzoltók jól felkészültek,  2013-as naptárt árulnak busás haszonnal, a kukások az örök rossz tanulók, ők csak a markukat tartják.

Az ünnep szépségét a boldogan csillogó gyermeki tekintetekben lehet ugyebár a legjobban tanulmányozni, sajnos ez az első év, hogy a lányom meghasonlott, és nem hisz többet a Mikulásban. A Jézuskát illetően már előbb is voltak aggályai, közismert tény, hogy karon ülő kisdedek egyedül semmilyen problémát sem tudnak megoldani, nemhogy a Föld összes gyerekének kiszállítani a karácsonyi ajándékot.

Idén már októberben kigondolta, hogy milyen módon győződik meg róla végérvényesen, hogy igazából is létezik-e a Mikulás, vagy olyan, mint Kis Pipin, akit a tanító néni talált ki, hogy nehezebb legyen az iskola. Ránk, a családjára nem számíthatott, mert két pártra szakadtunk, volt, aki azt gondolta, hogy kilenc évesen igazán tudnia kellene az igazságot, különben is, majd felnőtt korában egyfolytában átverik, ha mindent ilyen könnyen elhisz. A család másik része viszont úgy gondolta, hogy a gyerek lelkében tovább kell lobognia az ártatlanság lángjának, és a Mikulás igenis létezik, legalábbis azoknak az embereknek az életében, akik hisznek benne.

Franciaországban november elejétől él a Mikulás email címe (a francia Posta működteti), amire a lányom hosszú, tépelődő üzenetet küldött, amiben kifejezte kételyeit, és választ is keresett marcangoló kérdéseire: és nyáron mit csinálsz, és a manók hol laknak, és mit esznek a rénszarvasok?

Nem kért benne ajándékot, mert először tudnia kellett, hogy van-e kitől kérnie, csak egy személyre szabott választ várt, és a kért felvilágosítást.

 

Másnap a postaládájában volt a Mikulás köriméle, hohoho, nagyon örülök, hogy ilyen jó gyerek voltál. A lányom felém fordult, és megkérdezte, anya, a ti keretetekbe belefér egy táblagép?  

178 millió

Úgy tűnik, mostanában fontos dolgok történnek Antibes-ban. Mindenki gyanakodva figyeli a másikat, az emberek találgatnak. Minden elejtett megjegyzés hatalmas fontossággal bír, egy-egy ropogósabb fénysebességgel járja be az épületet.

A munkahelyemen persze csak intelligens emberek dolgoznak, mi felette állunk ennek az őrületnek, de viccesen megjegyezzük, kinek a viselkedésében figyeltünk meg változást, egyik nagyon vidám és közlékeny lett,  a másik egyre stresszesebb, a könyvtárbusz sofőrje meg egyszerűen nem jön dolgozni három napja. Mindenki azon gondolkodik, hogy az isiásza újulhatott-e ki, vagy ő az, aki megnyerte a 178 milliós rekord főnyereményt az utolsó eurólottó sorsoláson. Nem hívjuk fel érdeklődni, úgyse mondaná meg az igazat, a rohadék.

Az itteni szerencsejáték társaság nagyhatalmú urai apránként szivárogtatták ki az információkat. Először csak annyit mondtak el, hogy francia az utolsó nyertes, utána elárulták melyik megyében töltötték ki a nyertes szelvényt, aztán a várost, végül a kerületet. Ekkor kezdtek a távolabbi rokonok felhívni bennünket, hogy nem akarunk-e vitorlást venni nekik karácsonyra.

Most már érezhető a válság itt is, a pénz eltűnt a forgalomból, ezért akár csak ha messziről is megérezzük a szagát, mélyen beszívjuk, és őrizgetjük a tüdőnkben. Mindenki elmesélte a listáját, hogy mit is tenne először, aztán másodszor, de az egész életet nehéz elképzelni gazdagon. Legalább elköltöznünk nem kellene, mert itt megfelelőek a körülmények ahhoz, hogy nagyobb összegeket elverjen az ember anélkül, hogy ez különösebb feltűnést keltene.

Az irodalmat is megihlette a téma, Grégoire Delacourt La liste de mes envies című sikerlistás, ámde összecsapott, Dallasos romantikájú könyvében (kívánságlistának lehetne fordítani) a lottónyertes trafikosnő mindent elveszít, ami igazán fontos az életben, a gyerekeit, a férjét, a barátait, de aztán mindenből újat vesz. De hagyjuk a könyveket, az élet a lényeg.

Itt jár valaki köztünk, aki a 229. leggazdagabb francia lett hirtelen, és ehhez csak hat számot kellett beikszelnie egy papíron.

Az élet egy hosszú, nyugodt folyó

Ma a könyvtárban rakosgattam a frissen visszaadott DVD-ket a helyükre, már nyitva voltunk, és egy olvasó odajött hozzám, mert keresett egy filmet. Az élet egy hosszú, nyugodt folyót. Idegesen elmondtam neki, amit mindig szoktunk ilyenkor mondani, hogy legyen szíves az információs pultig elfáradni, mert rendező szerint osztályozzuk a filmeket, tehát számítógép nélkül nem tudjuk, hogy nem kölcsönözték-e ki. Éppen a felénél tartottam, amikor türelmetlenül közbevágott:
– Nézze csak, a kezében tartja!

Ránéztem a kezemre, és pont akkor készültem arra, hogy a szóban forgó filmet a helyére tegyem.

Jung foglalkozott a szinkronicitás elvével, miután egy szép, havas délutánon a bécsi rendelőjébe fogadott egy hisztériás nőt, aki mesélt Jungnak az álmáról, amiben felbukkant egy szkarabeusz bogár. Kis idő elteltével Jung zajt hallott az ablakban, kinyitotta, egy szkarabeusz bogár kapargatta azt kitines szárnyával a bécsi hóesésben. Mekkora esély van arra, hogy ezek az apró dolgok megtörténjenek az életünkben? Sőt, ami még félelmetesebb, lehetséges, hogy a fontosabb események is ugyanilyen vezérelvek mentén működnek?