Hamarosan osztják az Oscar-díjat Cannes-ban, avagy milyen az élet a fesztivál díszletei között

Megint kezdődik ez a rohadt fesztivál, a nagy éves glamour média pofavizit Európában. Kilenc kilométerre lakom Cannes-tól, egy, a lehetőségekhez képest autentikus provanszál kisvárosban. Sajnos ez a távolság nem elegendő ahhoz, hogy hatékonyan megvédjen a fesztivál mellékhatásaitól:
1. A könyvtári kopasz biztonsági őr mar hetek óta úgy ugrál, mint Linda a fapapucsban, és hasonló stílusban sikkantgat is hozzá, mert készül a jelenésére. Két hét szabadságot vett ki, mert magának a nagy Robert de Nirónak felel majd a biztonságáért, legalábbis mindenkinek ezt meséli.
2. A könyvtár földalatti parkolójában egy szintet egy autókölcsönző cég bérel, aki május elején lecserélte a szokásos állományát, a polók, cliók, golfok sírva el, és megérkeztek helyettük a nagy fekete mercedesek. Egy egész emeletnyi gyászkocsi.
3. Mozirajongó kollégáim már legalább egy hónapja veszekednek a meghívók miatt, mert a szervezők a megyében szinte minden kultúrális intézménynek, iskolának küldenek, persze soha sem eleget. Életre szóló barátságok mentek már tönkre ezért, de egy fesztivál vetítés biztosan olyan feeling, amiért ezt is megéri. Én még nem voltam, mert tudom, hogy sokat kell sorban állni a tűző napon vagy a szakadó esőben, és az én szervezetem nem bírja az ilyen megpróbáltatásokat.
4. Az úton megjelentek a moszkvai rendszámú luxusautók, amiket általában egy kaptafára gyártott szőke szupermodellek vezetnek.
5. A magánhelikopterekre még várni kell néhány napot, majd amikor megérkeznek az igazán fontos emberek, akiknek nincs idejük kilenc kilométert autóval megtenni.

Az első hippi

Én, aki az életemet egy székkel a seggemhez nőve töltöm, már évek óta azon álmodozom, hogy ha nagy leszek, Alexandra David-Néel leszek.
Alexandra David Néel túl korán született, 1868-ban, de több életet is élt, orientalista, operaénekesnő, világutazó volt.
Első életében jó családból származó, szende úrilánynak álcázta magát, akit a szokásoknak megfelelelően bemutattak a belga királyi udvarban mint elsőbálozót.

Hamar fény derült valódi természetére, 15 évesen megszökött a belgiumi családi nyaralásról, át akart jutni Angliába. Érdeklődni kezdett a szabadkőművesség és a korszak feminista mozgalmai iránt. Katolikus anya és protestáns apa boldogtalan nászából született, akiknél állandó vita tárgyát képezte egyetlen lányuk vallása. Alexandra 21 éves korában átvágta a gordiuszi csomót, és buddhista lett. Megtanult angolul, szanszkritül és tibeti nyelven, életrajzírói szerint mindezt pedig egy év alatt.
Szüleinek anyagi gondjai voltak, ezért Alexandrának dolgoznia kellett, innnentől kezdődött Alexandra glamour korszaka, beiratkozott a brüsszeli zeneakadémiára, és hamarosan lírai énekesnő lett, Hanoiban, Athénban lépett fel, majd Tuniszban. Itt találkozott Philippe Néel vasútmérnökkel, akinek négy éven keresztül a szeretője lett a korban cseppet sem szokásos módon, majd akihez harminchat éves korában mégiscsak feleségül ment, elkezdve harmadik életét.
A házasság pár hónap után rossz hatással lett a kedélyére, az orvosok utazást tanácsoltak. Alexandrának Abbázia helyett Indiára esett a választása, tizennyolc hónapra indult, végül tizennégy év múlva ért haza. Egész életében levelezett a férjével, aki a legjobb barátja maradt, és intézte az anyagi ügyeit Franciaországból. Indiában megismerkedett egy tizenöt éves tibeti fiúval, Yongdennel, aki a kisérője lett további életében, ahogyan ezt a szemérmes életrajzírók nevezték. Az első világháborút Indiában töltötte, meditált, remeteként élt, és a Himalája lábainál az akkor még tiltott területnek számító Tibetről álmodozott. Végül kis kitérővel, Japánon keresztül valósította meg a tervét, ahova egy neves japán filozófus meghívására érkezett. Azután Yongdennel visszagyalogoltak Kínán keresztül Tibetbe, és koldusnak öltözve, több éves bolyongás után 1924-ben érkeztek meg Lhassába.

 Alexandra volt az első európai nő, aki bejutott a tiltott városba. 1926-ban hazatért Párizsba, és kora celebje, a nagyúri szalonok szívesen látott vendége lett. Írni kezdett kalandjairól, vett egy házat Dél-Franciaországban, amit átalakítat lámaista meditációs központnak. 69 éves korában, 1937-ben visszautazott Kínába, de az időzités nem volt jó, a második kínai-japán háború közepén találta magát, végül 78 évesen tért haza Franciaországba, ahol élete végéig írt, 28 könyve jelent meg. 101 éves korában megújjítatta az útlevelét, majd nyugodtan halt meg, utolsó akarata az volt, hogy a Gangeszbe szórják a hamvait, Yongdenével együtt.