jeudi 24 janvier 2013

Évértékelő?

A rengeteg hátránya mellett van egy hatalmas előnye is annak, hogy külföldön élek: a közélettől való távolságtartás készsége. Magyarországon már rég a fejemet verném a falba, vagy habzó szájjal szeretnék a rohadt politikusok véréből inni, itt csak elnéző félmosollyal figyelem a hiúságok vásárát. Tehát itt a lista arról, hogy 2012-ben mi NEM idegesített fel a francia kisvárosban, ahol lakom. A listát egyébként bármelyik banánköztársaság megirigyelhetné.

1. Kiderült a polgármester jobbkezéről, aki harminc éven keresztül jó érzékkel halmozta a városi kikötő elnökségét és az építési osztály vezetését, hogy velejéig korrupt volt. A kikötőben csak borítékért cserébe lehetett helyet bérelni, az építési engedély kérelmeket is meg kellett támogatni némi készpénzzel. A polgármester semmiről sem tudott, a vizsgálat folyik.

2. Országos tisztújító választásokat tartott (na, mindegy kiírom mégis) a jobboldali párt, és a megyénkben bohózatba fulladt a szavazás, a tiszteletre méltó aktivisták megrészegültek a hatalom gőzétől. A Chanel kosztümös ügyvédek és Hugo Boss öltönyös fogorvosok, a helyi intelligentsia tagjai úgy csaltak, mint a gyerekek, hamis szavazatokkal tömték tele  az urnákat, aztán egymást vádolták, végül minden kiderült, egy ország röhögött rajtuk. 2013-ban újra szavaznak.


3.  A városi tűzoltó laktanyában évek óta swinger partikat tartottak éjszakánként, ügyeletben. Az unatkozó férjek titokban odahordták a feleségeiket, hogy a délceg tűzoltók karjaiban újra fellobbanjon szexuális életük kihűlt parazsa.  Valószínűleg egy frusztrált kolléga írta a névtelen levelet, amitől kiborult a bili, azóta megtörtént a belső vizsgálat, a vádak igazaknak bizonyultak, a tűzoltó parancsnokot áthelyezték a hegyekbe, a beosztottak a helyükön maradtak, őrzik a lángot. Csak a muflonokért aggódom.

mardi 18 décembre 2012

És ez még csak a kezdet


Mindjárt itt a karácsony, hétágra süt a nap, napszemüvegben ülök a nappaliban, a karácsonyfám három nap alatt elhervadt a melegben (itt az a szokás, hogy már december elején feldíszítik, és karácsony másnapján megkönnyebbülten kivágják a kukába).

Ha még ebből sem vettük volna észre, hogy az ünnepek lassan és kíméletlenül közelednek, a postás, a kukások és a tűzoltók gondoskodnak róla, hogy semmiképp se feledkezzünk meg róla. Ezen a héten mindenki becsöngetett, hogy elkérje a karácsonyi járandóságát. Szerencsére nincs házmesterünk, mert különben ő is jött volna. A postások és a tűzoltók jól felkészültek,  2013-as naptárt árulnak busás haszonnal, a kukások az örök rossz tanulók, ők csak a markukat tartják.

Az ünnep szépségét a boldogan csillogó gyermeki tekintetekben lehet ugyebár a legjobban tanulmányozni, sajnos ez az első év, hogy a lányom meghasonlott, és nem hisz többet a Mikulásban. A Jézuskát illetően már előbb is voltak aggályai, közismert tény, hogy karon ülő kisdedek egyedül semmilyen problémát sem tudnak megoldani, nemhogy a Föld összes gyerekének kiszállítani a karácsonyi ajándékot.

Idén már októberben kigondolta, hogy milyen módon győződik meg róla végérvényesen, hogy igazából is létezik-e a Mikulás, vagy olyan, mint Kis Pipin, akit a tanító néni talált ki, hogy nehezebb legyen az iskola. Ránk, a családjára nem számíthatott, mert két pártra szakadtunk, volt, aki azt gondolta, hogy kilenc évesen igazán tudnia kellene az igazságot, különben is, majd felnőtt korában egyfolytában átverik, ha mindent ilyen könnyen elhisz. A család másik része viszont úgy gondolta, hogy a gyerek lelkében tovább kell lobognia az ártatlanság lángjának, és a Mikulás igenis létezik, legalábbis azoknak az embereknek az életében, akik hisznek benne.

Franciaországban november elejétől él a Mikulás email címe (a francia Posta működteti), amire a lányom hosszú, tépelődő üzenetet küldött, amiben kifejezte kételyeit, és választ is keresett marcangoló kérdéseire: és nyáron mit csinálsz, és a manók hol laknak, és mit esznek a rénszarvasok?

Nem kért benne ajándékot, mert először tudnia kellett, hogy van-e kitől kérnie, csak egy személyre szabott választ várt, és a kért felvilágosítást.

 
Másnap a postaládájában volt a Mikulás köriméle, hohoho, nagyon örülök, hogy ilyen jó gyerek voltál. A lányom felém fordult, és megkérdezte, anya, a ti keretetekbe belefér egy táblagép?  

lundi 19 novembre 2012

178 millió


Úgy tűnik, mostanában fontos dolgok történnek Antibes-ban. Mindenki gyanakodva figyeli a másikat, az emberek találgatnak. Minden elejtett megjegyzés hatalmas fontossággal bír, egy-egy ropogósabb fénysebességgel járja be az épületet.

A munkahelyemen persze csak intelligens emberek dolgoznak, mi felette állunk ennek az őrületnek, de viccesen megjegyezzük, kinek a viselkedésében figyeltünk meg változást, egyik nagyon vidám és közlékeny lett,  a másik egyre stresszesebb, a könyvtárbusz sofőrje meg egyszerűen nem jön dolgozni három napja. Mindenki azon gondolkodik, hogy az isiásza újulhatott-e ki, vagy ő az, aki megnyerte a 178 milliós rekord főnyereményt az utolsó eurólottó sorsoláson. Nem hívjuk fel érdeklődni, úgyse mondaná meg az igazat, a rohadék.

Az itteni szerencsejáték társaság nagyhatalmú urai apránként szivárogtatták ki az információkat. Először csak annyit mondtak el, hogy francia az utolsó nyertes, utána elárulták melyik megyében töltötték ki a nyertes szelvényt, aztán a várost, végül a kerületet. Ekkor kezdtek a távolabbi rokonok felhívni bennünket, hogy nem akarunk-e vitorlást venni nekik karácsonyra.

Most már érezhető a válság itt is, a pénz eltűnt a forgalomból, ezért akár csak ha messziről is megérezzük a szagát, mélyen beszívjuk, és őrizgetjük a tüdőnkben. Mindenki elmesélte a listáját, hogy mit is tenne először, aztán másodszor, de az egész életet nehéz elképzelni gazdagon. Legalább elköltöznünk nem kellene, mert itt megfelelőek a körülmények ahhoz, hogy nagyobb összegeket elverjen az ember anélkül, hogy ez különösebb feltűnést keltene.

Az irodalmat is megihlette a téma, Grégoire Delacourt La liste de mes envies című sikerlistás, ámde összecsapott, Dallasos romantikájú könyvében (kívánságlistának lehetne fordítani) a lottónyertes trafikosnő mindent elveszít, ami igazán fontos az életben, a gyerekeit, a férjét, a barátait, de aztán mindenből újat vesz. De hagyjuk a könyveket, az élet a lényeg.

Itt jár valaki köztünk, aki a 229. leggazdagabb francia lett hirtelen, és ehhez csak hat számot kellett beikszelnie egy papíron.

mardi 13 novembre 2012

Az élet egy hosszú, nyugodt folyó

Ma a könyvtárban rakosgattam a frissen visszaadott DVD-ket a helyükre, már nyitva voltunk, és egy olvasó odajött hozzám, mert keresett egy filmet. Az élet egy hosszú, nyugodt folyót. Idegesen elmondtam neki, amit mindig szoktunk ilyenkor mondani, hogy legyen szíves az információs pultig elfáradni, mert rendező szerint osztályozzuk a filmeket, tehát számítógép nélkül nem tudjuk, hogy nem kölcsönözték-e ki. Éppen a felénél tartottam, amikor türelmetlenül közbevágott:
– Nézze csak, a kezében tartja!

Ránéztem a kezemre, és pont akkor készültem arra, hogy a szóban forgó filmet a helyére tegyem.

Jung foglalkozott a szinkronicitás elvével, miután egy szép, havas délutánon a bécsi rendelőjébe fogadott egy hisztériás nőt, aki mesélt Jungnak az álmáról, amiben felbukkant egy szkarabeusz bogár. Kis idő elteltével Jung zajt hallott az ablakban, kinyitotta, egy szkarabeusz bogár kapargatta azt kitines szárnyával a bécsi hóesésben. Mekkora esély van arra, hogy ezek az apró dolgok megtörténjenek az életünkben? Sőt, ami még félelmetesebb, lehetséges, hogy a fontosabb események is ugyanilyen vezérelvek mentén működnek?

lundi 12 novembre 2012

Bugarach, világvége afterparty


 
Tegnap este néztem egy műsort a francia tévében, és egy nagy kő esett le a szívemről.  Megtalálták Franciaország szívcsakráját egy Bugarach nevű faluban, Montpellier-től nem messze. A körülbelül kétszáz lakosú falu határában áll egy furcsa formájú hegy, ami alatt valószínűleg földönkívüliek bázisa bújik meg.  Egyébként hamarosan eljön az igazság pillanata, 2012. december 21-én, a világvége előrelátható dátumán innen szállnak majd fel távoli bolygójuk felé, kiválasztott humanoidok kis csoportjával, akik érdemesnek találtatnak arra, hogy génjeiket átörökítsék a jövő nemzedékeinek. A meginterjúvolt guru szerint ehhez elégséges jól informáltnak lenni, és a falu területén tartózkodni az adott pillanatban. Az is előmozdíthat a dolgon, ha a guru által árult, a hegyen talált kavicsokból vesz az ember. Az ingatlanpiacot is fellendítette a világvége, az árak a csillagos égig szöktek a faluban.  Valószínűleg a lakóparkok is úgy nőnének ki a földből, mint a gomba eső után, ha nem egy hatvannyolcas hippi lenne mellékállásban a polgármester, akinek az elveivel ez össze nem egyeztethető.  Főállásban egyébként birkapásztor, és mint ilyen, legeltetés közben gyakran találkozik az erdőben meztelenül szaladgáló csodavárókkal.

A beavatottak persze régóta tudnak a jelenségről, megbízható források szerint Mitterand elnök, akit valami miatt kiválasztottnak tartanak, is ellátogatott ide, közvetlenül az után, hogy Rennes-le-Chateau-t is útba ejtette, ahol a frigyláda illetve a Szent Grál van elrejtve, erről ezoterikus körökben évszázadok óta nem tudnak megegyezni. Egyébként a két falu csak tizenhárom kilométerre van egymástól. Itt jelentőségteljesen a monitorra néztem. Pont tizenháromra.

 Az emberi hülyeség határtalan, látjátuk feleim szümtükkel, hogy nem csak Magyarországon vésik a tarsolylemezt.

vendredi 19 octobre 2012

Magyarázkodás



 
 
A pszichológusom a barátnőm lett (nem túl profi hozzáálás), azóta nem érdeklik a gondjaim, így csak egy út maradt számomra: blogolni. Most, amikor már a fél világ blogol, a másik felét pedig abszolút hidegen hagyja a dolog, sőt, lúzer elfoglaltságnak tartja, mert sokkal menőbb twittelni, minek ez a sok szó, eljött  az én időm. Lehetséges, hogy az iwiwre is visszairatkozok. Itt igazán őszinte lehetek, mivel az esélye annak, hogy valaki rátaláljon az írásokra körülbelül annyi, mint egy tengerbe vetett palackpostának a címzetthez érkezéshez. Vagy mint a magyar postán keresztül elküldött csomagnak az érintetlenséghez. A főnököm se moroghat rám, mert a számítógép képernyőjét csöndben szabad bámulni, az időt másképp lopni viszont szigorúan tilos (olvasni, kardigánt kötni unokának). Egy könyvtárban dolgozom, Cannes és Nizza között. Időm, mint a tenger. Rossz, de nem bírtam kihagyni. Valószinűleg írok majd könyvekről, filmekről és a gyötrelmeimről, amik szégyenletes módon itt is megtalálnak. Hamarosan negyven éves leszek, és a mérleg nyelve nem az én javamra billen. Az a bizonyos midlife crisis. Közhivatalnok vagyok, az én fajtám miatt irtják ki az esőerdőket, miattam omlik össze a nyugdíjrenszer, Nosztradamusz szerint még a harmadik világháború kitöréséhez is közöm lehet. Ha kevesebb lenne belőlem, jobb lenne a világ.