A pszichológusom a barátnőm lett (nem túl profi hozzáálás), azóta nem érdeklik a gondjaim, így csak egy út maradt számomra: blogolni. Most, amikor már a fél világ blogol, a másik felét pedig abszolút hidegen hagyja a dolog, sőt, lúzer elfoglaltságnak tartja, mert sokkal menőbb twittelni, minek ez a sok szó, eljött az én időm. Lehetséges, hogy az iwiwre is visszairatkozok. Itt igazán őszinte lehetek, mivel az esélye annak, hogy valaki rátaláljon az írásokra körülbelül annyi, mint egy tengerbe vetett palackpostának a címzetthez érkezéshez. Vagy mint a magyar postán keresztül elküldött csomagnak az érintetlenséghez. A főnököm se moroghat rám, mert a számítógép képernyőjét csöndben szabad bámulni, az időt másképp lopni viszont szigorúan tilos (olvasni, kardigánt kötni unokának). Egy könyvtárban dolgozom, Cannes és Nizza között. Időm, mint a tenger. Rossz, de nem bírtam kihagyni. Valószinűleg írok majd könyvekről, filmekről és a gyötrelmeimről, amik szégyenletes módon itt is megtalálnak. Hamarosan negyven éves leszek, és a mérleg nyelve nem az én javamra billen. Az a bizonyos midlife crisis. Közhivatalnok vagyok, az én fajtám miatt irtják ki az esőerdőket, miattam omlik össze a nyugdíjrenszer, Nosztradamusz szerint még a harmadik világháború kitöréséhez is közöm lehet. Ha kevesebb lenne belőlem, jobb lenne a világ.
Aucun commentaire:
Enregistrer un commentaire