Időutazás

Ezt a novellát egy pályázatra írtam, sajnos nem sikerült helyezést elérnem vele, ezért teljesen meghasonlottam a nagy művészkedésben, úgy éreztem, hogy aztán most már soha, semmikor, és semmiképp, még ha pisztolyt tartanak a tarkómhoz, akkor se írok le egy sort se, mert nem érdemes, mert fölösleges, mert senkinek sincs rá szüksége. Aztán eltelt két nap, és megértettem, hogy van egy ember, akinek szüksége van rá, és az én vagyok. Ezen kívül egy pár cipő is segített abban, hogy átlendüljek a holtponton, mert a gyenge nők sírnak, az erősek meg vásárolnak. Tehát.

                                                       Szeptember végén

                                                              novella

Megborzongtam, hűvösre járt az idő. Nagy, bűzlő ládák mellett feküdtem a földön, vékony gúnyámon keresztül éreztem a fogvacogtató hideget. Elvakított az utcai lámpák fénye, elmém fel sem foghatta, hogyan lehetett ilyen tündökletesen világítani gázzal. Egy utcatáblán akadt meg a szemem, Arany János dicső nevével. Drága Aranyom, az ország hálás népe utcát nevezett el rólad, köszönöm az égnek, hogy megérhettem ezt a napot! Nem messze lehet innen a nevemet viselő tér, vagy talán nagykörút, gondoltam minden fölös álszerénység nélkül. De hagyjuk, vannak ennél előrevallóbb dolgok is! Egy fiatalember feküdt a bűzlő ládák másik oldalán, akit egyszerű ruházata alapján honvédnek ítéltem.

̶   Honfi, megnyertük-e a csatát?  ̶   fordultam felé barátsággal.

̶   Melyiket, a karvalytőke ellenit?

Nem értettem, mire célzott, de nem ő lett volna az első katonaviselt ember, akinek zavart volt az elméje, csak annyit reménylettem, hogy ismeri a választ a kérdésemre. Türelmemet el nem veszítve, még egyszer megkérdeztem:

̶   A segesvári csatáról beszélek, drága barátom, mi lehetne fontosabb ennél!

̶   Érettségire készülsz, baszd meg?  ̶   vetette rám eszelős tekintetét a honvéd. ̶   Nem, azt elvesztettük.

Nem tudtam, mennyi ideje feküdtem eszméletlenül, ezért hozzáfűztem:

̶   De a szabadságharcot csak megnyertük, hiszen magyarul társalkodunk, már nem a labanc az úr?

̶   Kapaszkodj meg, haver, elvesztettük. Sőt, azóta elvesztettük az összes háborút, amibe belekeveredtünk, és nem fogod elhinni, de a válogatott '86 óta egy rohadt meccset se nyert.

Semmit se értettem ebből a hagymázas zagyvaságból, de éreztem, hogy a balsors, mely engem már évek óta példás szorgalommal környékez, most ismét érezteti velem súlyos hatalmát.

̶   Melyik évben járunk, honvéd?

̶   Nem vagyok én honvéd, Gergőnek hívnak, és végzős vagyok a jogon, amikor éppen nem ébredek egy túl jól sikerült buli után az utcán, és nem azt hallucinálom, hogy egy halott celebbel beszélgetek. Nem tudom, hol hagytad a Doloreánodat, de azt látom, hogy fel kell frissíteni az ismereteidet. A Szabó Ervin fele megyek, elkísérhetlek addig, ott interneten mindennek utána nézhetsz. 2013-ban vagyunk egyébként.

A pillanat felhevülésében alig értettem, hogy egy jurátust küldött elém a sors, hiszen százhatvannégy év száguldott el velem egy szempillantás alatt. Mi lehetett drága Juliskámmal, kisded Zoltán fiammal, hol porhadnak csontjaik, él-e még valamely leszármazottam? Valamelyest csak az nyugtatott meg, hogy legalább a jurátusok korhelysége nem változott.

̶   Gyere, ugorjunk be a gyorsétterembe, mielőtt kinyit a könyvtár, muszáj ennem valamit. Van pénzed?   ̶   kérdezte Gergő.

̶   Nem, a poéta zsebe mindig üres, a verselést keveset hajt a konyhára. Itt megjegyzem, hogy prózát kellene írnom. Nincs egy árva pengő forintom se.

̶   Már régóta nem peng.  ̶   vetette oda a jurátus enervált orcával.

̶   Érzem gyomrom morgását, s az éhséget rossz néven venni nem lehet. Menjünk be a csárdába, ha kérve kérjük az eledelt, vissza nem utasíthatják. ̶ ezzel nagy lendülettel megindultam, mert nem tetszett, ahogyan Gergő a szemét forgatá.

Nem sokan csellengtek a fogadóban, de így is mellbe vágott a zsír mindenre rátelepedő bűze, mintha disznót öltek volna a konyhán.

̶   Szaga után ítélvén ingyen osztogatják a kosztot itten.  ̶   jegyeztem meg bizakodóan a jurátusnak.

A pult felé indulánk, ami fölé az eledelek élethű, színes dagerrotípiáját függesztették gondos kezek. Franciaország dicsőségére sajttal töltött croissant-t választottam, a jurátus kenyér közé sütött húst. A terebélyes fehércseléd ránk sem pillantott, amikor elénk tolá a zsíros tapintású tálcán az étkeket. Mily' szerencsétlen korba csöppentem én, hol a fogadósnék termetes ülepét sem csipkedheti meg a becsületes utazó, mert pultja mögé nincsen bejárása? Gergő összes zsebét végigtapogatván apró gombócba gyűrt bankóval fizetett, nehezen tudom majd meghálálni irántam való szíves jóindulatát.

̶ Hogy ízlik? ̶ kérdezte a jurátus az előttem fekvő tálcára mutatván.

Finoman akartam tudomására hozni gondolataim fonákját, ezért azt mondtam:

̶ Ha kritikusok nem volnának, akkor a világon legjobban utálnám ezt az étket, de így azoké az elsőség.

Minden elővigyázatosságom ellenére a sajt bajuszomba ragadt, de Gergő megmutatá a mosdó helyiséget, amihez hasonló fehérségűt még nem láttam. Hihetetlen invenció, a falból víz folyt elő, és Gergő háton viselt táskájából a borotvakés kis unokáját adá nékem.

̶ Ennyi maradt a borotvakésből? ̶ forgattam az apró szerkezetet, aminek nem ismertem a fáját. ̶ Mi maradt akkor a férfiúkból?

̶ Ebbe most ne menjünk bele, vágd le előbb ezeket a szutykos patkányfarkakat, mielőtt jön a biztonsági őr. Legalább nem hasonlítasz annyira magadra.

̶ Majd a tekintetes Szabó Ervin ezt is elmagyarázza, ugye? Ez a hitvány holmi nem bír el a harcokban elvadult szőrzetemmel!

̶ Egyrészt élőszóban ne alliterálj, mert már írásban is kiment a divatból, másrészt nem baj, ha marad egy kis pihe, annál hipszterebb leszel.

Nem értettem, mire célzott, de nem árultam el magam.

̶ Hamarosan te is nyomod az újmagyart, ne aggódj, de most már tényleg indulnunk kell!

A csárdából kilépve konstatáltuk, hogy felébredt a város, a gyalogúton belecsöppentünk a dolgára igyekvő, tolakodó, nyüzsgő tömegbe, az úton milliónyi, a szivárvány színeiben tündöklő kocsi sorakozott egymás után, komótosan araszolva. Kíváncsiságom lépten-nyomon megállásra sarkallott.

̶ Mi húzza a kocsikat? Tudós elmék megvalósították a gőzgép vontatta automobilt? Mily dicső kor! Bár azt nem tagadhatjuk, hogy sebességben lemaradnak a lovaskocsitól.

̶ Ez csak a szokásos reggeli dugó, ha lehet hajtani, egy óra alatt akár kétszáz kilométert is megtesznek. Nem gőzzel működnek, benzinnel. Vagyis petróleummal ̶ bizonytalanodott el Gergő. ̶ Valami olyasmivel, én humán beállítottságú voltam mindig.

Elmém fel nem foghatta, az ördög mely szerkezete képes kétszáz kilométert megtenni egy óra alatt, de nem volt időm ezen töprengeni, mert hirtelen megpillantám a Nemzeti Múzeum dicső épületét, és egy isteni szikra megvilágosított. Elérkezett a pillanat, midőn a széles publikum elé tárhatom, hogy visszajöttem! Engem itt szerettek! Már fel is szökkentem a lépcsőkre, hogy elszavaljam a a Nemzeti Dalt, de előadásom nem várt akadályokba ütközött. Még az első strófa közepén sem jártam, a lépcsőkön üldögélő ifjak, kik előbb még oly békések voltak, fújogni kezdtek, sőt lehurrogtak, a végén még egy szemtelenül tehetős a reggeli pogácsáját is becses személyemhez vágta. Vörösség öntötte el orcámat, midőn rájuk ordítottam:

̶ Haszontalan, pimasz csőcselék! Fogja még itt a lelkesedés az égiháború hangán kiáltani, éljen Petőfi, éljen a haza!

Gergő karomnál fogva húzott el a lépcsőkön könyveik fölé görnyedező deákok elől, ha nem teszi, móresre tanítottam volna őket a két öklömmel.

̶ Gyere, ne húzd fel magad, menjünk a könyvtárba, ott mindent megtudsz, amire kíváncsi vagy!

̶ Melyik főúrhoz megyünk?

̶ Hogyhogy főúrhoz? A városi közkönyvtárba megyünk, ott van internet, majd megmutatom.

Közkönyvtár, hallottam már erről a nemes találmányról, külhoni országok méltán dicsekedhettek vele, és most nemzetünk is bírja az ifjúság nemesedésére szolgáló intézményt! Viszont az Internet nevű uraságot még csak hallomásból sem ismertem, reménykedtem, hogy olyan nagy tudású, mint ahogyan Gergő feltűnteté.

***

Gergő jobban tenné, ha a félreértéseket elkerülendő megtanulna világosan beszélni, bár jurátusi mesterségéből kifolyólag lemaradása tetemes ezen a téren. A közkönyvtár nagyszerű invenció, tele van szép fehércselédekkel, akiknek látásáért én fáradni sosem voltam rest, és a koszt is könnyebben emészthető, mint a reggeli a fogadóban. Ennél sokkal több jót nem mondhatok, mert bár falait végeláthatatlan, könyvekkel töltött polcok borítják, az ifjak nem tolakodnak, hogy hozzáférjenek. Ehelyett megelevenedett dagerrotípiák nézegetésével töltik becses idejüket pilácsként világító képernyők előtt, aminek gyenge fénye csak ahhoz elégséges, hogy megfájdítsa gyarló szemüket. Mindezt egy Internet nevű egyesület biztosítja neki, amelynek a vezetőségével első dolgom lesz találkozni, mihelyst kiismerem a jelenlegi viszonyokat. Mindenképpen fel kell keresnem őket, mert a szívemnek oly' drága ifjúság, nemzetünk jövője a papírost a papírusz rangjára sorolta, és csak az Internet írásait hájpolja (Gergő szavajárása szerint).

Gergő a zsebében is hord egy kicsinyke szerkezetet az Internet híradására várva, de valami miatt az övé aznap kimerültséggel küzdött, ezért nem zaklatta folytonos érdeklődésével. Szinte minden ifjú a keze ügyében tartott egyet, gyakran nézegetve, 's a gombokat akkurátusan megnyomkodva rajta. Az én időmben csak hőn szeretett nőjével és a pipájával foglalkozott ennyit becsületes magyar ember. A jurátus elmagyarázta, hogy nem csak az Internet írásait lehet tanulmányozni ezeken a csöppnyi szerkezeteken, amit telónak hívnak, hanem bárkivel lehet beszélni széles e világon. Ezt betudtam a jurátusok széles körben ismert nagyotmondásának, a világ változhat, de bizonyos dolgok sohasem változnak benne.

Abban viszont igaza volt kedves barátomnak, hogy minden kérdésemre méltó választ találok az Interneten, azon belül is egy gyakorikérdések.hu nevű kiadványban, amit egy tudós társaság szerkeszt, és minden olvasója a megkönnyebbülés hangján, elégedetten sóhajt fel a keresett felvilágosítás meglelése után, valahogy így: „húúú”.

Elég volt azonban ennek a hívságos kornak semmirevaló vívmányaiból, türelmem már így is irgalmatlanul próbára lett téve. A literatúra jeles művelőivel akartam találkozni, reméltem, hogy százhatvan négy év alatt nem halt ki a poéta mesterség összes képviselője, és körükben elfoglalhatom végre méltó helyem. Kutyául bosszankodtam, amikor Gergő csak a vállát húzogatta, és azt állította, hogy egyetlen költőt sem ismert. Életben lévőt, mármint. Végül látván, hogy érdeklődésem nem lanyhult eme téma iránt, Gergő slam poetry estre invitált Mika Tivadar kegyelmes úr mulatójába, amit sok koszorús költő látogatott, vagy legalábbis a tollat meglehetősen forgató urak, akármi is legyen a slam poetry.

***

Pest a régi maradt, egy óriási méhkas, amelyben mindig oly' nagy volt a dongás, hogy az ég füle is megfájdult bele. Különösen este, amikor a mulatságra vágyó úri közönség előrajzott otthonaiból.

Mika Tivadar mulatójában nagy számban gyülekeztek össze az érdeklődő ifjak, férfiak és leányok vegyesen, noha egyelőre mindenki a maga telójával volt leginkább elfoglalva. Mily' csodálatos kor, hol szendebájú leánykák szabadon múlatják az időt elhárpiásodott vénasszony kísérőik nélkül, és a mulya ifjak még csak ügyet sem vetnek rájuk, csak a telójukat babrálják! Mindazonáltal eldöntöttem, hogy magam is beszerzek egyet belőle, mihelyst alkalom adódik rá, mert olyan ez, mint a kard, úriember nem lehet meg nélküle.

Türelmetlenül vártam eme költők érkezését Gergő oldalán, aki nem sokat foglalkozott velem, mert barátos női érkeztek meg, és közülük egy igen szemrevaló szőke leányka alaposan szemügyre vett, mint ahogyan én is őt.

Nem merülhettem hosszú ideig bájos személye szemléletébe, mert elkezdődött a költői előadás, a hallgatóság elcsendesült, és egy kopaszodó, pufók arcú ifjú akadozó hangon fogott bele mondandójába. Néhány perc múlva lopva rátekintettem Gergőre, mert ha ő agyalta ki nekem ezt a jó tréfát, már mosolyoghatott a bajusza alatt, de nem, elmélyülten hallgatta a szakállas puttó monoton zsolozsmázását, amit olyan bágyadtan és melankolikusan adott elő, ahogyan öreganyám a rózsafüzérét morzsolgatta a litánián. Hol van a tűz? Hol van a lelkesedés? És nem utolsó sorban, hol vannak a rímek? Hirtelen mindent megértettem.

̶ Gergő, mondd meg az igazat, keményen büntetnek a cenzorok?

̶ Nincsen itt szükség cenzorokra, több diktatúrát megélt ez az ország, itt már mindenki megtanulta saját magát cenzúrázni ̶ nevetett rám Gergő.

̶ De a köz javáról, a hazáról szó se esik, hol vannak a haladó eszmék, a lelkesülés?

̶ Ha lelkesedünk valamiért, esemesben szavazunk rá, a köz javát meg eldöntik azok, akiket ezért fizetnek. De most már maradj csöndben, nem is olyan rossz ez a slam!

Szemem megtelt könnyel, a kétségbeesés hideg hullámokban öntötte el keblem, amikor a szőke leány kis kacsóját kezemre tette, és a fülembe súgta:

̶ Unatkozol? Akarod, hogy elmenjünk innen? Nem messze lakom, felmehetünk hozzám activityzni.

Nem tudtam, miről beszél pontosan a bájos leányka, de nem akartam újabb bonyodalmakba keveredni, ezért hangosan megjegyeztem:

̶ Ezen a héten nem házasodom, nem érek rá.

̶ Házasodjon az, akinek miniszterelnök az apukája! ̶ nevetett fel újból Gergő ̶ Tudod, a házasság manapság már csak a melegeket érdekli, ne félj semmitől, ha Bori hív, menj vele nyugodtan.

̶ Nem zavarjuk e kései órában tiszteletreméltó atyádat és anyádat?

̶ Egyedül lakom tizennyolc éves korom óta.

Nem hittem fülemnek, de Bori angyali mosolya meggyőzött mindenről és annak ellenkezőjéről is, követtem hát, bármit legyen is az az activity, amire rá akart venni. Elindultunk az ajtó felé, rajongva néztem rá:

̶ Múzsám leszel, hozzád írom verseimet, és hamarosan a hálás nemzet újból koszorút fon fürtjeimre.

Bori lebiggyesztette a száját:

̶ Ahogy gondolod, de jobban tejel, ha a médiában vagy a politikában nyomulsz. Gergő mindent elmesélt rólad, feltehetek neked egy kérdést? Lassan két évszázada eltűntél, és senki sem tudja, mi történt veled. Meghaltál? Oroszországba hurcoltak a kozákok? Elbújtattak a parasztok?

̶ Eh, barátném, a lánglelkű poéták sosem halnak meg, nem állék-e itt előtted teljes testi valóságomban? ̶ kacsintottam a leánykára, és becsaptam magunk mögött a mulató ajtaját.

Dexter Antibes-ban

Antibes a festői, bár rendkívül unalmas dél-franciaországi kisvárosok archetípusa, nyáron felpezsdül az élet a turisták miatt, de  a helyiek akkor is vallásos áhítattal tartják be a négy órás sziesztát. Télen pedig egyszerűen semmi se történik, az utolsó bár tizenegykor zár, hiszen a lakosok átlagéletkora nyolcvan év körül lehet, az egész országból ideköltöző gazdag nyugdíjasoknakk köszönhetően, akiknek már csak egyetlen céljuk van az életben: egyenletesen varacskosra süttetni magukat a napon.
Az élet nyugodtan folydogált a medrében, egészen addig, amíg egy szép napon egy az utolsó halászok közül el nem ment tengerisünt fogni, és tengeri herkentyű helyett egy emberi koponyát talált, rajta felirattal: halál a pedofilokra. A koponya egy ötven év körüli ismeretlen férfié volt, mellette még három másik ember csontjai algásodtak, akik közül csak egyet sikerült eddig azonosítani, egy fiatal fiút, aki még 1994-ben tűnt el Párizs mellett. Hogyan és miért kerültek ide? Kik lehetnek a többiek? És végül ki használta magántemetőnek a csodálatos tengerpartot? A rendőrség titokban tartja a pontos helyet, csak annyit árultak el, hogy az elkövető nagyon jól ismerhette a terepet, mert olyan elhagyatott terepet választott, ahonnan az áramlatok nem sodorták ki a partra a tetemeket, nem messze az orosz milliárdos, Abramovics kastélyától. Az emberi maradványok között két férfi és  két nő csontjait találták meg, ami a profiler szerint rendkívül ritka, mert a sorozatgyilkosok ugyanolyan típusú áldozatokra specializálódnak. Azt már nem is akarom elképzelni, mit kell tenni egy koponyával, hogy vízálló filccel lehessen rá írni.

Az örök világosság fényeskedjék nekik

Mindenki hallott már az amerikai szállodákról, ahova háziállatokat szállásolnak el, amíg a gazdáik utazgatnak, vagy  nem érnek rá foglalkozni velük. Hallottunk már kutyapszichológusról, állatokkal kapcsolatba lépő médiumról, vagy híres divattervezők kreálta haute-couture kollekciókról kutyáknak.

Francia gazdik újabb csúcsokat döntöttek meg a házikedvencek iránti rajongás sportágában. Cagnes-sur-Merben, egy Nizza melletti kisvárosban, megnyitották az állattemetőt a gazdák előtt is, annyira sokan kérték ezt. Ezentúl bárki temetkezhet egy sírba a házikedvencével, sőt, családi kriptát is lehet rendelni.
Ezt a jelenséget Brigitte Bardot-szindrómának hívom (igen, még él), aki egy állatkertre elegendő háziállattal osztja meg az otthonát. A megkeseredett, öregecskedő színésznő élete végére kiábrándult az emberi fajból, és nagyságrendekkel fontosabbnak tartja a bébifókák sorsát, mint felebarátaiét. Manapság mar csak azért tűnik fel a médiában, hogy rasszista és mizantróp kirohanásaival sokkolja a nagyérdeműt.
Eddig két tucat vegyes sír kelt el az állattemetőben, két tucat ember szeretne inkább feltámadni a háziállata, mint a családtagja mellett.
A hamvasztás ára 230 euró, az egyszemélyes sír 1600 eurótól kezdődik.

Már a jövő sem olyan, mint régen

novella

Kata elégedetten lépett ki az utcára, most már biztos volt benne, hogy hamarosan minden rendbe jön. Angyalka, az asztrológusa soha sem tévedett, és ha azt látta a csillagokban, hogy a napokban találkozni fog azzal a férfival, aki a még csak álmaiban létező gyerekének az apja lehet, akkor az így is lesz. Kata megrázta hosszú, szőke haját, és bizakodóan tekintett a jövőbe, jelen esetben a megálló intimbetét reklámjára.

Angyalka azt is megígérte, hogy munkájában hamarosan változás áll be, és végre eltávolodhat mindennapi problémáitól. Kata nem mondott el mindent Angyalkának munkahelyi gondjairól, szégyellte, hogy Boglárka rá bírta kényszeríteni, hogy az ő telefonjait is Kata vegye fel, sőt, a legjobb, fal melletti íróasztaltól is kitúrta. Pedig Boglárka is ugyanolyan szerkesztő volt, mint ő, sőt, még olyan se, a szépészeti rovatért felelt, a kozmetikumok dobozáról kellett lemásolnia az információkat a termékajánlóba. Egy szkenner képes lett volna megoldani ezt a feladatot, ráadásul helyesírási hiba nélkül, nem úgy, mint Boglárka.

Kata dühösen fújdogálta ki a kósza fürtöket az arcából, megjött a troli. Hihetetlen, hogy mennyire neveletlenek az emberek, mindenki elé akart tolakodni, még szerencse, hogy Kata kifejlesztette az évek során könyöklős technikáját, aminek hála elsőként lépett fel a járműre. Az asztrológustól rögtön a rapid randira indult, a társkeresős nő, vagyis ahogy magát nevezte, a rapid angyal, garantálta, hogy csak minőségi találkozókon fog részt venni. Kata elővette zsebtükrét, megigazította a frizuráját, rózsaszínű szájfényt kent az ajkára, aztán energikusan az ajtóig nyomakodott, mert megérkezett a Király utcába. Még utoljára elégedetten rámosolygott a jármű koszos ablakában a tükörképére, talán ezért lépett ki olyan gondtalanul a trolit előző autó elé.

Kata utána a földön fekve már csak arra emlékezett, hogy egy kockás inges férfi vette kézbe az irányítást, és megakadályozta, hogy a kíváncsiskodók megtapossák. A lány utolsó erejével felemelte a fejét, hogy végignézzen az aszfalton elterülő testén, meg akarta érteni, honnan jött ez az egész lényét elöntő fájdalom, de amikor megpillantotta a természetellenesen kicsavarodott helyzetben lévő bal lábfejét, elájult.

Amikor újból kinyitotta a szemét, egy ismeretlen helyen, egy ismeretlen fehér ágyban ébredt.

̶   Felébredt, kedveském?

Kata a hang felé fordult. A mellette lévő ágyban kedves arcú, öreg néni feküdt, az a fajta, aki leveskockából is igazi húslevest tud főzni, aminek minden bizonnyal azonnal neki is állt volna, ha ebben nem akadályozza meg a fején lévő hatalmas kötés. Kata a lábára nézett, ami magasra fel volt polcolva, de legalább nem fájt. Az ágya melletti kis fehér éjjeliszekrényen hatalmas virágcsokor állt, amit valószínűleg tévedésből hagyhatott ott valaki. Kata eldöntötte, hogy felmondási idő nélkül, azonnal kirúgja Angyalkát.

̶ Ugye nem tudja, hol van? A Péterfyben. Megműtötték, és úgy hallottam, jól sikerült a műtétje. Ne aggódjon, itt jó kezekben van, a főorvos úr nagyon rendes ember. A virágot nézi? Egy kockás inges, szimpatikus fiatalember hozta be, biztosan a vőlegénye, nem? El kellett mennie, nem tudta megvárni, hogy felébredjen.

Katának nehezére esett megszólalnia, kiszáradt szájában nehezen forgott a nyelve.

̶ Nincs vőlegényem.

̶ Ne is kapkodja el, olyan fiatalka még. Szomjas lehet, de nem tudok felkelni, hogy vizet öntsek, mert a főorvos úr szigorúan megtiltotta. Tudja, cikket akar írni rólam, ezért vagyok itt, az intenzíven megfigyelésen, pedig jól érzem magam, jobban, mint előtte, már a vérnyomásom se rendetlenkedik.

̶ Mi előtt? ̶ kérdezte meg kelletlenül Kata.

̶ Hát a balesetem előtt. Tudja, mentem nyugodtan a piacra özvegy Bajornéval, a szomszédasszonyommal, amikor a fejemre esett egy erkélyről egy okostelefon, azt hiszem, így hívják ezeket mostanában. Azóta rá tudok csatlakozni az internetre, elég, ha csak rá gondolok. A főorvos út szerint néhány apró alkatrész az agyamban maradt. Felolvashatom magának a híreket, ha unatkozik, de politikát ne kérjen, attól megfájdul a fejem.

Kata szólni sem tudott a rémülettől, meg volt győződve róla, hogy a pszichiátriára került tévedésből. Fehér köpenyes orvos csapat érkezett a szobájukba, Katára ügyet se vetettek, a szomszéd ágy köré csoportosultak.

̶ Hogy vagyunk ma, Lenke néni?

̶ Köszönöm, nem panaszkodhatom. Látom, doktor úr is jól van, megkapta végre attól a kimondhatatlan nevű újságtól az íméljét, amit annyira várt. Belekukkantottam a postafiókjába ̶ kuncogott szégyenlősen.

̶ Lenke néni, ez bizalmas üzenet volt, majd még beszélgetünk róla, hogy mit szabad csinálni, és mit nem az interneten. De végül is nem baj, önről is szó van benne, címlapra kerül Lenke néni, de előbb holland orvosok, a szaklap szerkesztői ideutaznak a jövő héten, hogy megvizsgálják Lenke nénit. Ne aggódjon Lenke néni, minden rendben lesz.

̶̶ Drága doktor úr, én utoljára a háború alatt aggódtam, jöjjenek csak a hollandok, megnézhetik a fejemet.

̶ Nagyszerű. Addig élvezze a vendégszeretetünket, remélem, jól érzi itt magát, meg van elégedve az új szobatársával?

Ezek után az orvoscsoport jóval kevesebb érdeklődéssel fordult Kata ágya felé.

̶ Összeraktuk a bokáját, de legközelebb kétszer nézzen körül, mielőtt átmegy az utcán ̶ vetette oda neki a főorvos, miközben a többiek lelkesen jegyzetelték a szavait. ̶ Hétfőn kiengedjük, nincs elég ágy az osztályon, addig is keressen magának egy gyógytornászt, minél előbb el kell kezdenie a re-edukációt, különben elsorvadnak az izmai, és egész életében sántítani fog.

Kata a fal felé fordította a fejét, és csendben álomba sírta magát.

A következő három nap gyorsan eltelt, Katát meglátogatták a szülei, de nem tudtak sokáig maradni, mert nem hagyhatták a boltjaikat az alkalmazottakra. A laptól a kollégái esemest küldtek neki, de lapzárta volt, nem volt idejük meglátogatni. Kata egyre kevesebb fájdalomcsillapítót kapott, egyre több időt időt töltött ébren. A virágcsokor eltűnt az éjjeliszekrényről, Lenke néninek erre is volt magyarázata.

̶ Kidobták a nővérek, tudja, nem szeretik már a virágot a kórházakban, sokan allergiások a pollenre. Mi jöhet még, mire lesznek allergiások az emberek, egymásra? Kedveském, amíg maga aludt, elolvastam az egészségügyi fórumokat, mindenki Tószeghy Bálintot ajánlja, ő a legjobb gyógytornász a városban. Megnéztem, van egy website-ja, megadom a mobilszámát, hívja csak fel, hónapokkal előre kell időpontot foglalni nála. Egyébként nagyszerű dolog ez az internet, nagyon jól értesült emberek készítik, özvegy Bajorné nyomukba se ér.

Kata hálásan mosolygott Lenke nénire, és azonnal rácsöngött Bálintra, aki meglepően türelmesen hallgatta végig a balesete történetét, sőt azt is felajánlotta, hogy beugrik megnézni a kórházba.

Amikor megérkezett, Lenke néni tapintatosan rögtön elaludt, időnként még horkantott is egyet. Bálint valahonnan nagyon ismerős volt Katának, talán az edzőteremben láthatta, mert a férfi láthatóan rendszeresen látogatta azt. Bálint a fény felé tartotta a röntgenképeket, hosszasan nézegette, Kata végül nem bírta tovább, és megkérdezte:

̶ Biztos vagyok benne, hogy ismerjük egymást valahonnan. Melyik edzőterembe jár?

Bálint félszegen elmosolyodott, hosszasan köszörülte a torkát, majd hirtelen tegeződésre váltott, mintha a balesetnek köszönhetően valami különleges kötelék alakult volna ki közöttük, ami felmentette őket a felesleges udvariaskodás látszata alól.

̶ Azt hittem, felismertél már. Emlékszel a balesetedre?

̶ Most már emlékszem rád, te vagy az a kockás inges férfi, aki segített a balesetnél ̶   ült fel izgatottan Kata az ágyban.

̶ Igen, én ütöttelek el, de rögtön kiugrottam a kocsiból, és hívtam a mentőket. A műtét után is itt jártam, hoztam egy csokor virágot, de aludtál, nem akartalak felébreszteni.

̶ Mennyire megható ennyi segítőkészség! De erre egyáltalán nem lett volna szükség, ha egy kicsit odafigyelsz, és nem ütsz el a zebrán! ̶ Kata most már kiabált, Lenke néni egyre hangosabban horkolt, hogy uralja a zenebonát.

̶ Meddig akartál még körülöttem sündörögni? Mikor akartad bevallani, hogy mit követtél el?

̶ Nem sündörgök körülötted, te hívtál fel, hogy legyek a gyógytornászod. Azt hittem, felismertél, azért jöttem ide, a kórházba. A re-edukációdat próbálom előkészíteni, amit természetesen ingyen vállalok, és házhoz megyek. Nagyon sajnálom, ami történt, az én hibám, eddig nem volt alkalmunk beszélni róla, nem voltál elég jó állapotban.

̶ Már négy napja megműtöttek, ne légy nevetséges, lett volna idő arra, hogy bevalld az igazat. Ráadásul még álszenteskedsz is. Tudod mit? Most nyugodtan hazamehetsz, majd a a bíróságon találkozunk.

Kata csak azt sajnálta, hogy a virágcsokrot már kidobták a nővérek, így nem volt semmi a keze ügyében, amit hozzávághatott volna. Könnyeit nyeldesve próbált kényelmesebben elhelyezkedni az ágyban, de minden mozdulatánál belehasított a fájdalom a bokájába.

Lenke néni is mocorogni kezdett a szomszéd ágyon, kislányosan, nagyra nyitott szájjal ásított egyet, majd Katára nézett.

̶ Jó sokáig aludtam. Mi történt, miért sírsz?

̶ Lenke néni, nem fogja elhinni, a Tószeghy Bálint most vallotta be, hogy ő ütött el. Nem nyúlhat hozzám többet az a vadállat!

̶ Óh, nem is tudtam. Nem szép dolog elütni valakit, nagyot hibázott ez fiatalember, Katikám. Talán most adhatnál neki egy esélyt, hogy helyrehozza, amit tönkretett.

̶ Nem, be fogom perelni, majd a gatyája is rámegy a kártérítésre. Hónapokig nem fogok tudni dolgozni, ki fogja azt nekem megfizetni? Egyébként sem bízom meg benne, ez az ember bármire képes.

̶ Egyszerűen figyelmetlen volt, nem? Ráadásul úgy látom, mindent megpróbál, hogy helyrehozza a hibáját.

̶ Szemet szemért, fogat fogért. A Bibliából van   ̶   vonta meg a vállát Kata.

̶ Te tudod, Katinkám, de túl rövid ahhoz az élet, hogy szemekre meg fogakra vadásszunk, ráadásul mindenki megvakul a végén. Ne haragudj, szkájpon keres a lányom ̶ és Lenke néni belemerült belső cybervilágába.

Kata pár nap múlva, amikor hazamehetett a kórházból, nagyon egyedül érezte magát a kis lakásában. Többször is rajta kapta magát, hogy gondolatban Lenke néninek meséli el a napját, de nem zavarhatta, mert végre megérkezett a holland kutatócsoport, és napok óta az adatátvitelt tesztelték Lenke nénin. Addig is Kata meleg szívvel gondolt arra az emberre, aki feltalálta a távirányítót, mert még mindig csak fél lábon ugrálva tudott közlekedni a lakásban. A szülei elvitték a rendőrségre, hogy megtehesse a feljelentést a gázolás ügyében, majd elrohantak intézni a halaszthatatlan ügyeiket. Beugrott hozzá a főszerkesztője is egy doboz konyakmeggyel, de ami még ennél is fontosabb, felajánlotta neki, hogy lábadozása alatt otthonról dolgozhat, csak a szerkesztőségi értekezletre próbáljon meg eljutni valahogyan. Kata rögtön álmokat kezdett szövögetni az átmeneti megoldásokról, amik az idők folyamán hagyománnyá nemesednek.

Kata felhívta az összes gyógytornászt, akit az interneten talált, de senki sem volt hajlandó házhoz jönni. Ráadásul tényleg mindenki Tószeghy Bálintot ajánlotta a városban, legalábbis a Duna bal oldalán.

Kata több napot töltött az utcai forgalom tanulmányozásával az ablakából, mielőtt rá tudta volna szánni magát, hogy felhívja Bálintot. A férfi nem haragudott a kórházi jelenet miatt, ugyanolyan nyugodtan vette tudomásul, hogy Kata megváltoztatta a véleményét, és már igényt tart a szolgáltatásaira, mint amikor perrel fenyegette.

Még aznap eljött megnézni Katát, amikor felhívta, de virágcsokor nélkül érkezett, és hűvösen magázódott. Kata rögtön észrevette, hogy több fontos részlet elkerülte a figyelmét a legutóbbi alkalommal, például az, hogy Bálintnak rendkívül jó feneke volt. Kata szomorúan állapította meg magában, hogy igazságtalan világban élünk, mert az evolúció csak a rossz fiúkat látta el ezzel a fontos kellékkel. Bálint letelepedett melléje, hogy megnyomogassa a bokáját hosszú, vékony, de erős ujjaival. Kata elbűvölten figyelte Bálint világszép kezét, aminek hűvös volt ugyan az érintése, de a bőre mégis felforrósodott tőle. Nem értette, mi történik vele, mégse normális, hogy vonzalmat érez a hóhérja iránt, vagy talán létezik egy eddig felderítetlen válfaja a Stochkolm-szindrómának közúti gázoló és az áldozata között, és hamarosan ő is klinikai eset lesz, mint Lenke néni és az okostelefon.

A második kezelésre már alaposan felkészült, gondosan kitépegette a lábáról a szőrszálakat egy körömcsipesszel, hosszasan fontolgatta, hogy kenjen-e rá önbarnítót, végül ezt elvetette, mert attól félt, hogy Bálint tenyere is önbarnulna tőle, így a jól bevált gyöngyházfényű, nyugtató aromájú testápoló krémje mellett maradt. Szerette volna valamivel megkínálni, de málnapálinka és házi készítésű, kézműves  bodzaszörp volt csak otthon. Ihat-e egyáltalán alkoholt egy gyógytornász munka közben, és egy életerős férfi nem röhögi-e el magát a bodzaszörp látványától? Lenke néni nem volt ott, hogy válaszoljon a kérdéseire, ezért felbontotta a nagy doboz konyakos meggyet, azt hallotta, a csokoládénak afrodiziáló hatása van. Mire Bálint megérkezett, Kata megevett belőle fél dobozzal, és sokkal derűsebben tekintett a jövőbe.

Bálin elmélyülten, szemét félig lehunyva, finoman lazította a lány letapadt izmait, így Kata gátlástalanul nézegethette a Bálint karját fedő szőke pihéket, a bőre alatt ugráló izmokat. Kata nagyon különlegesnek érezte magát, érezte, hogy Bálint minden porcikájával rá figyel. Kata hirtelen megszólalt:

̶ Tudja, gondolkodtam a baleseten. Most már úgy látom, hogy én is hibás voltam, nem néztem körül, mielőtt átrohantam volna az úton. Természetesen visszavonom a feljelentést, nagyon hálás vagyok a segítségéért és a törődéséért.

Bálint egy pillanatra abbahagyta a masszírozást, a lányra nézett.

̶ Most már bevallhatom, mindennek az a hülye esemes az oka. Nagyon szégyellem magam, úgy viselkedtem, mint egy idióta. Aznapra rapidrandira foglaltam helyet a Király utcába, de a haverjaim sörözni hívtak az utolsó pillanatban. Pont le akartam mondani a randit, amikor kiléptél elém. Minden az én hibám, de megpróbálom jóvátenni.

Kata mélyen beszívta a Bálintból áradó feromonos szerelem illatot.

Tour de France

A profi biciklisektől már régóta óvakodom, amióta véletlenül láttam a tévében egy riportot Richard Virenque nemzeti hőssel és biciklibajnokkal, amiben nagyon büszkén mutatta be a családját (felfújt műcica feleség, két gyerek) és a házát, amit a fenti feleség rendezett be, mert tehetsége volt a lakberendezéshez. A feleség az egészet ciklámenben és fehérben álmodta meg, és nagy felületeken a két szín belőlem folyamatos sikoltozást vált ki.

A Tour de France a bionikus emberek csatája, akik napi kétszáz kilométert lebicikliznek a tűző napon anélkül, hogy kimelegednének. A megelevenedett álom, amiben minden lehetséges, ahol senki sem fárad el, ahol minden évben elfelejtjük az épp aktuális dopping botrányt, és tiszta szívvel elhisszük, hogy mindez igen is lehetséges, nem csalás, nem ámítás.

Az idei, századik verseny Korzikáról indult, és önhibámon kívül (egy barátnőmet kellett elkísérnem) részt vettem a nizzai városi versenyen, sőt, még másnap is lementem megnézni a 200 kilométeres távfutam melletünk  elhaladó részét. A csapatok nem egészen öt másodperc alatt suhannak el a nézők mellett, és még a legnagyobb jóindulattal se látunk sokat az egészből, valami ilyesmit:

 

Na, ő majdnem nekünk jött, a háttérben a francia zászlóba gyöngyölt fiatalember a 2013-as nemzeti bajnok, Arthur Vichot

 



De nem is baj, mert a lényeg úgyis a karaván, ami két órával a versenyzők előtt kezdi bejárni a pályát, és a szonpzorok termékmintáit osztogatja az ott táborozó kiváncsiskodóknak, a sok zenével falusi búcsú hangulatot varázsolva. A szponzorok versenye a karaván autóinak minél ötletesebb kidekorálásában állt, csak a kommunista szakszervezet, a CGT  autója  volt egyszerű, és tűzvörös.

Szimpatikus kekszemberek.

 

Nem, nem vágtak hozzánk mini-gázpalackokat.

 

Golyóstollat viszont kaptunk.

 

A pékek baguette autója.

 

Carrefour, a francia Tesco, az egyik főszponzor

 

Szörpgyári autók

 

Anya csak egy van

Kezdődik az uborkaszezon, igazi nyári hír tartja lázban a francia népet. Egy 52 éves párizsi nő az angol írásbeli érettségi napján gimnazistának öltözött, converse cipőt és csőgatyát öltött, erősen kisminkelte magát, és elment megírni az angol érettségit a 19 éves lánya helyett. Franciaországban az érettségi központosított rendszerű, nem a saját gimnáziumukban teszik le, hanem egy másik intézményben, tehát minden esélyük megvolt rá, hogy sikerüljön a csalás, ráadásul anya és lánya nagyon hasonlított egymásra, egyforma volt a hajviseletük is. Eleinte minden rendben ment, az anya bemutatta a lánya személyiét, megkapta a feladatsort, de aztán utolérte őket a valóság. A teremben felügyelő tanár felfigyelt a lányra néhány nappal korábban, amikor a filozófia írásbelit írta, ugyanis nagyon idegesen viselkedett, többször beszédbe elegyedtek. Ezek után a felügyelő rögtön észrevette a terembe beszivárgott idegen elemet, értesítette a rendőrséget, de jó szadista módjára megvárták, hogy végezzen a feladattal, és csak akkor csaptak le rá. A büntetés példaértékű lehet, a lányt öt évre eltilthatják az érettségitől, az anya tíz ezer euro büntetést és három év börtönt kaphat. Egyébként azt vallotta, hogy csak a lánya átlagát akarta feljavítani, hogy felvegyék oda, ahova egy gyenge angol éretttségivel nem kerülhetne be.
Azóta rossz anyának érzem magam, mert semmilyen tantárgyból sem tudnám feljavítani a gyerekem átlagát, ha arra kerülne sor.

Budapest, világvége afterparty

Léna próbált csomót kötni a délután vásárolt kötélre. Már beszerezni is nehéz volt, nem ismert kötélboltot a környéken, végül eszébe jutott a Király utcai sportbolt alpinista részlege. Képtelen volt megkötni, pedig fél órája próbálkozott az internetről letöltött videó előtt. Léna fogta a kötelet, és a falhoz vágta, aztán maga is meglepődött azon, hogy mennyi energiája maradt még. Ha férfi lenne, ezt is meg tudta volna oldani, most csak kötne egy nyakkendőcsomót, és már lóghatna is. Nő létére még egy rendes öngyilkosságot se tud levezényelni egyedül. Ha megkötötte volna Dávid nyakkendőjét reggelente, most nem itt tartana, Dávid nem lépett volna félre az első könyvelőcicával a bankban, még mindig itt lenne vele, még mindig szeretné. Ha meg nem, legalább most lenne annyi technikai tudása, hogy fel tudja magát rendesen kötni. Az orvosa nem akarta neki felírni a szükséges mennyiségű nyugtatót, az ablakon sem mert kiugrani, mert szédülős típus volt, elkeseredetten ült a szőnyegen, a napfénykévékben táncoló porszemeket bámulta.

A lehalkított tévé képernyőjén egészen különös dolog történt, Léna önkéntelenül is odafordult, és felerősítette a hangot. A stúdióban nyilatkozó belügyminiszter levette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, majd a földre dobta, aztán az ingét gombolta ki remegő kézzel. A kopaszodó riporter nagy cseppekben izzadt, miközben az üveges tekintetű belügyminiszter azt ordította, hogy minden magyar állampolgárnak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy meglássa művészi igényű tetoválásait az aszteroida becsapódása és a világvége előtt.

Léna az utóbbi két hétben nem követte a világ eseményeit, szerelmének árulása kirekesztett minden mást napjaiból, súlyosan lógott rajta, mint egy átázott nagykabát, mozogni sem tudott benne. A stúdió időközben elsötétedett, félbeszakították az interjút, és a tétova tekintetű, elkenődött szemfestékű bemondónő felolvasott egy közleményt, amiben a kormány nyugalomra szólította fel az ország népét, valamint két héttel későbbi időpontra, 2013. szeptember 9-ére jelentette be a becsapódást, amely minden földi életet elpusztít majd. Az amerikai űrhajó utolsó útja kudarcba fulladt, felrobbant, mielőtt más pályára tudta volna irányítani az immár megállíthatatlanul a Föld felé száguldó tűzgolyót. Léna egyszerre két ésszerű magyarázatot is talált a látottakra: a stúdióban kollektívan teszteltek egy új tudatmódosító szert, és véletlenül adásban maradtak, vagy titokzatos elmebaj támadta meg a teljes személyzetet. Csak a miniszter viselkedett a megszokott módon. Léna átkapcsolt egy másik adóra, ahol egy másik bemondó közölte ugyanazt sírva. A következő adó nem sugárzott.

Léna bólogatott, a világvége logikus lezárása lenne a kapcsolatuknak. Megkönnyebbült, többet nem kellett hatékony megoldáson törnie a fejét, az univerzum átvette az ő rezgéseit, az asztrológusának mégis igaza volt. Ráadásul Dávid se fog tovább élni nélküle, meg a bögyös új nője sem.

Eszébe jutottak a szülei. Aztán a húga, Mara. Még csak tizennégy éves. A nagymamája. Fiatalos nyolcvanas. Látnia kellett őket még egyszer. Telefonálni akart, de a hálózat túlterheltség miatt leállt. Mindenáron el kellett jutnia Győrbe. Dávid mondta le a vezetékes előfizetésüket, csak rossz döntései voltak ennek a férfinak. Felkapta a kézitáskáját, és kirohant az ajtón, a tévét se kapcsolta le, majd az aszteroida megteszi helyette. A Péterfy Sándor utca szokatlanul kihalt volt, csak egy betört ablak csörömpölése törte meg az augusztusi délután lomha forróságát. Két atlétás alak éppen egy espresso kávéfőzőt emelt ki a sarki vasedény kirakatából, rá se néztek Lénára, amikor az behúzott nyakkal elment mellettük. Léna látta, hogy senki sem volt az üzletben, nyugodtan bemehettek volna a tárva-nyitva hagyott ajtón, de mindenkinek nehéz volt levetkőzni a beidegződéseit a rendkívüli helyzetben.

Megszaporázta a lépteit, szeretett volna Keletihez érni, de a Baross térre érve megtorpant, a pályaudvar kitárt kapuit szinte szétfeszítette a bejutni vágyó tömeg. Az emberek lökdösődtek, taposták egymást, sikítoztak, eldobott, nyitott bőröndökön tiportak át. Léna megértette, hogy az ő súlycsoportjában lévő emberek nem szállhatnak többet vonatra, más megoldást kellett keresnie. A hetes busz megállójában több magára hagyott autó állt, próbált visszaemlékezni rá, milyen színű drótokat csiholnak össze az amerikai filmekben kocsilopáskor, de ekkor feltűnt egy szinte menetrendszerűen közlekedő piros hetes. Néhány ember ült csak rajta, üres tekintettel bámultak ki a piszkos ablakon, Léna is lezöttyent egy szabad helyre, elengedte magát, teste együtt rázkódott a busszal. A Belgrád rakpartig kellett eljutnia, a szárnyashajók biztosan járnak még Bécsig, már csak azért is, hogy a személyzet hazajusson. Voltak köztük ismerősei, még abból az időből, amikor turista csoportokat kísért hosszú hétvégékre, talán felengedik a hajóra, és Gönyűnél kirakják majd. Vagy kiúszik. Vagy eltéríti a hajót, esetleg meglékeli a körömreszelőjével. Semmi sem tűnt lehetetlennek. A Blahán jártak, amikor a testes sofőr váratlanul megköszörülte a torkát a mikrofonba:

̶  Kedves utasaim, a BKV és a magam nevében üdvözlöm önöket a járaton, Fáklya Edének hívnak. Tájékoztatom önöket, hogy a világvégére való tekintettel kissé eltérek a megszokott útvonaltól ̶ a férfi hangja megremegett, elnyomott egy feltörni kívánó zokogást.  ̶  A Kosztolányi tér után az M1-es felé veszem az irányt, Győrújfaluba megyek, hogy a végső időket a családommal töltsem. Ha valaki le akar szállni, jelezzenek, bárhol megállok   ̶  az utolsó szavakat alig lehetett érteni a sofőr megállíthatatlan hüppögése miatt.

Ketten azonnal megnyomták a gombot, a vezető ígéretéhez híven azonnal letette őket az első utcasarkon, a többiek rezignált arccal vették tudomásul az útvonal-módosítást és Ede lelki összeomlását. Léna határozottan úgy érezte, hogy átvette az irányítást az univerzum felett. Amikor Budán leszálltak az utolsó utasok, a lány átült a vezető mellé, és hogy tartsa benne a lelket, belefogott az élete részletes elmesélésébe. Tatabányánál jártak, amikor a történet valóban érdekfeszítővé vált, Léna találkozott a Buena Vista Social Club koncertjén Dáviddal, és létezése végre értelemre talált. Dávid főkönyvelő volt egy bankban, ráadásul fekete öves karatés, minden téren nyújtani tudta a megkívánt biztonságot élete párjának. Léna nem emlékezett rá, mikor lett vége felhőtlen boldogságuknak, amikor Dávid megismerkedett a cicababával a bankban, vagy már korábban. A sofőr az utat figyelte, nem nézett Lénára, válla meg-megremegett a visszafojtott sírástól. Léna is elérzékenyült a sofőr együttérzésétől, Komáromnál már felszabadultan sírtak együtt. Léna nem is remélte, hogy ezekben a kaotikus időkben ennyire empatikus hallgatóra talál a kövérkés buszsofőr személyében.

Belekotort a táskájába, illatosított papír zsebkendőt nyújtott Ede felé, majd rövid gondolkodás után egy csokis müzliszeletet. Amikor a sofőr egy órácska múlva kitette a Dunakapu téren, a szülei lakása előtt, Léna búcsúzáskor olyat tett, mint még sosem: zumba edzéseken szálkásra izmosított hasfalához szorította Ede szomorú hurkáit.

Léna a ház bejárata előtt a szomszédjukba, özvegy Takácsnéba botlott, aki mindig igazodott a kor aktuális irányzatához, sőt igyekezett azt egy lépéssel megelőzni, a felmerülő szükségletekre azonnali megoldással szolgálni. Piramisjáték szervezőből kártyajóssá képezte át magát, majd mágneses vízlágyító golyóval házalt, most pedig egy atombiztos óvóhely prospektusát osztogatta.

Léna csengetésére Neszti mama nyitott ajtót.

̶   Lencsikém, hát hazajöttél? Erre a kevés időre én is ideköltöztem, anyád mondta, hogy ne legyek egyedül. Istenem, még ezt is meg kell élnem, a világvégét, mintha nem lett volna nekem elég bajom életemben   ̶  Neszti mama keresztet vetett, majd pityeregve húzta magához kisírt szemű unokáját. ̶ Értem már úgyis jött volna a kaszás, de ti, fiatalok nem ezt érdemlitek. Bár nem mondják meg ezek az igazat, Gagarin se volt soha a világűrben. A templomba indulok, könyörgést tartunk embertársaink lelki üdvéért, eljössz velem Lencsikém?

Neszti mama Istenbe vetett mély bizalmát az aszteroida becsapódása sem tudta megingatni, Léna azonban nem hitte, hogy a vallás misztériuma támaszt nyújtana neki ezekben a nehéz időkben. Neszti mama becsapta maga után az ajtót, Léna pedig magához ölelte anyját és meggyötört arcú apját. Végül a húga, Mara is megjelent a kisszoba ajtajában.


̶ Léna, ugye hoztál mélyhűtött rákszirmot a kínai nagykerből?

Léna zavarba jött, húga kérése teljesen kiment a fejéből, előhúzta az utolsó csokis müzliszeletet a táskájából, de Mara nem fogadta el a felajánlott békejobbot, azt morogta, hogy kihasználja, amíg még működik az internet, és visszament csetelni a barátnőivel a szobájába. Léna apja is visszaült a tévé elé, ami időközben újból sugárzott, főleg a hetvenes évek magyar filmsikereit, de sose lehetett tudni, talán elő tudják keríteni a miniszterelnököt, és mond még valamit a népnek.
Léna leült anyjával a konyhába, és neki is elmesélte Dávid árulását, de Árkossyné Kis Jucika nem szentelt neki akkora figyelmet, amekkorát Léna elvárt volna magának. Léna alaposabban ránézett anyjára, nem emlékezett, hogy ilyen fáradt lett volna, nem emlékezett a szeme alá gyűrődött ráncokra.

– A mama kikészít mindenkit, amióta tudja, hogy nem éljük túl, azóta szárnyakat kapott, kigyógyult az összes betegségéből. Apáddal nem is értjük, mi történt vele, de nem akarjuk magára hagyni az utolsó időkben – Jucika felsóhajtott – Szóval Dávid otthagyott, ezért nem adtál hírt magadról. Apáddal indulni akartunk érted, de nem tudtunk elérni telefonon. Valamit be kell vallanom neked, nem fogsz örülni neki, de ebben a helyzetben ennek már nincs túl nagy jelentősége.

Jucika felállt, és egy cipős dobozból, amiben a családi fényképeket tartotta, előhúzott egy felbontott borítékot.


̶ Május végén kaptuk ezt a levelet, nem adtam oda, olyan boldognak látszottatok Dáviddal.

– Levél? Nekem jött? Ki küldte? – Léna nem emlékezett rá, mikor talált számlán kívül más küldeményt a postaládájában. Kétségkívül nagyon szokatlan nap volt.

– Miért bontottad fel? – nézett szemrehányóan anyjára.

– Nem volt rajta jelszó – vonta meg a vállát Jucika.

Léna izgatottan forgatta a levelet a kezében, Jocó írta. Jocó egy régmúlt korhoz tartozott, gimnáziumi éveihez, éppúgy mint a kézzel írt levél.

– Miért nem keresett meg facebookon, miért különcködik? – értetlenkedett Léna.

A borítékban egy szárított kökörcsint talált, aztán elolvasta a hozzá csatolt üzenetet is:

„Léna, még mindig az a legszebb nap az életemben, amikor kökörcsinből szedtem neked virágcsokrot, még ha ilyet sohasem csinálnék többet, ugyanis védett növény. Ölel: Jocó„

– Botanikus lett Jocóból?

– Nem hiszem, ráírta a címét a borítékra, egy vadászházban lakik az erdő közepén – jegyezte meg halkan Jucika – Megnőtt manapság a vadászházak értéke, főleg, ha van saját aggregátora. Ha valaki túléli a világvégét, akkor egy ilyen félreeső, jól felszerelt házban van a legtöbb esélye a normális életre az ezt követő zavaros időkben. Látogasd meg, az apád elvisz.

– Anya, eladnál egy erdészházért? És ha senki sem éli túl, akkor mindez felesleges lenne. Nem is értem, Neszti mamával miért gondoljátok, hogy lesznek túlélők, a dinoszauruszok is kihaltak az utolsó szálig?

– Mi nem olyan fából vagyunk faragva, mint a dinoszauruszok, Hirosimában is voltak túlélők, az emberek mindent túlélnek. Legalábbis egy részük, az élelmesebbek. Az apádra például nem számíthatunk. Menj el megnézni a vadászházat, legalább az én kedvemért. Ha meg nem éljük túl, legalább jól érezted magad az utolsó hetekben. Ja, és ne felejtsd el megkérdezni, van-e aggregátora! Ha nincs neki, tudok szerezni egyet kéz alól.

Megcsörrent a bejárati csengő, az ajtót nyitó Jucika Takácsnéval találta szembe magát.

– Jucika, magát különösen kedvelem, elárulom magának, hogy az atombiztos óvóhely nem annyira megbízható, mint ahogy az a szórólapon szerepel, de a Fertőrákosi Kőfejtőben lenne egy másik lehetőség. Egy befektető csoport szervezi a túlélőket, de meg kell felelni bizonyos anyagi feltételeknek. Persze ez maradjon kettőnk között, gondolkodjon rajta, a részleteket majd megbeszéljük kettesben – vetett egy lapos pillantást Léna felé.

Árkossyné Kiss Jucika a házasságban eltöltött hosszú éveknek köszönhetően mesteri fokon művelte az érzelmi zsarolást mint szinte kizárólagos önérvényesítő eszközt, így másnap Léna és az apja Fehértó felé robogtak. Dávid érthetetlen messzeségbe került tőle, Léna nem is gondolt többé rá, mintha egy másik élethez tartozott volna.

Árkossy Attila hamarosan újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a közeljövőben a dinoszauruszok sorsára fog jutni, képtelen volt megtalálni a vadászházat. Egy ideig izgatottan autózott fel-és alá az aprócska település utcáin, csak Léna határozott kérésére állt meg a békésen beszélgető, gumicsizmás emberek mellett, hogy megkérdezze az utat.

De még így is nehezen akadtak rá a fűvel benőtt,szűk, vad járta csapásra, ami az erdőben a vadászházhoz vezetett. A csapás hamarosan tisztássá szélesedett, és megpillantották a bazsarózsa bokrokkal szegélyezett, pitvaros házikót az ágak között átszűrődő napsugarak aranyló fényében. Árkossy Attila megköszörülte a torkát, majd rövid köhögcsélés után kijelentette:

– Léna, anyád azt mondta, hogy hagyjalak itt, visszajövök érted két óra múlva. Megvárlak a faluban, ha előbb el akarsz menni, a kocsmában leszek.

Léna közelebb ment a házhoz, bekopogott, de senki sem nyitott ajtót. Az anyjának még az utolsó időkben is sikerült rávennie egy olyan dologra, amihez semmi kedve sem volt, sőt, amiről előre lehetett tudni, hogy teljes kudarc lesz. Leült a tornácon, egy fekete kiscica dörgölőzött rögtön barátságosan a vádlijához. A bazsarózsák illata nem tudta elnyomni a napon felmelegedett paradicsom és egres aromáját, elindult felfedezni a ház melletti kis konyhakertet. Léna lassan majszolgatott egy fürt szőlőt, nyájas, fehér pillangók röpködtek körülötte, és a fák közül rákacsintott Bambi.

Egy alak vált ki az erdőből, Léna hunyorogva nézte, nem ismerte fel először, annyira megváltozott. Jocó volt az, de izmosabb és napbarnítottabb változatában. Jocó, akiről szinte semmit sem tudott az érettségi óta, csak azt, hogy beiratkozott az erdészeti egyetemre. Léna előhúzta a táskájából a préselt kökörcsint.

– Jocó? Megismersz? Te küldted ezt nekem?

Jocó megsimogatta Léna hosszú, szőke haját.

– Persze, hogy megismerlek. Letépve találtam a földön a virágot, és rögtön rád gondoltam. Talán egy éve láttalak Győrben az utcán, a szüleid lakása előtt – nyelt egy nagyot. – Nem voltál egyedül, nem mentem oda hozzád.

Lénának nem volt ereje taktikáznia tíz nappal a világvége előtt.

– Most már egyedül vagyok. Az anyám küldött. A vadászházadban szeretné átvészelni a világvégét és az azt követő zavaros időket.

Léna elbizonytalanodott Jocó kérdő tekintetét látva.

– Hallottál a világvégéről, ugye? Van tévéd, nem?

– Tévém nincs, de internetem van. Sőt, még azt is hallottam, hogy senki sem éli túl a világvégét.

– Ismered az anyámat. Ő úgy döntött, hogy a mi családunk túléli, a te segítségeddel.

– Miért ne, legalább nem leszek egyedül.

– Neszti mama is jön.

– Gondolom, nem lehet magára hagyni – hagyta a levegőben lógva a kérdést Jocó.

– Ő sem hisz a világvégében, de nem, nem maradhat egyedül.

– Legalább elegen leszünk bográcsozáshoz.

Jocó nem változott a gimi óta, megőrizte a tinikre jellemző csodálatos jókedvét és rugalmasságát, aminek hála könnyedén siklott át az útjába kerülő akadályokon, lerázta magáról a ráfröccsenő rosszindulatot, akadékoskodást, hozzá nem értést, Neszti mama jelenléte lényegtelen apróságnak tűnt a szemében, pedig az ártatlan tekintetű nagymama nála kiegyensúlyozottabb embereket is kihozott már a sodrukból, sőt az idegösszeomlás határáig kergetett.

Léna nem akart beleesni az állandó összehasonlítgatás csapdájába, de önkéntelenül is eszébe jutott, mennyit kellett könyörögnie Dávidnak, hogy végre bemutathassa a családjának, és utána mennyire módszeresen és hatékonyan kerülte Neszti mamát. Igaz, ez még a világvége előtt volt, az utolsó ítélet harsonái megváltoztatták az embereket, mindenki elmozdult a skálán valamelyik irányban, néhányan még több rosszat, mások viszont még több jót próbáltak tenni, mielőtt az árnyékuk beleégett volna a földbe.

Jocó egyedül élt a vadászházban már egy éve, a barátnője feladta az átnevelésére tett kísérletet, és visszaköltözött a faluba. Amióta elment, Jocó épített egy kemencét az udvarra, maga dagasztotta és sütötte a kenyerét, fúrt egy kutat, hogy öntözhesse a veteményesét, kamrájában rogyadoztak a polcok a saját készítésű lekvároktól, szörpöktől, de még tele volt tervekkel, kecskéket akart venni, hogy házi sajtot érlelhessen, lovat tartani, hogy azon járja be az erdőt. Léna lenyűgözve hallgatta, csak apja autójának a dudálására rezzent össze. Árkossy Attila kiugrott az autójából, izgatottan hadonászva közeledett, Léna utoljára gyerekkorában látta apját ilyen élénknek.

– Léna, gyere gyorsan, vége ennek az őrületnek, a japánok megoldották a dolgot, kamikazé űrhajós csapatot küldtek fel egy kifuserált orosz űrhajón az aszteroidához, és az ütközéssel kilendítették a pályájáról. Elkerül bennünket, mindenki túléli! Gyere, indulunk haza!

Léna tanácstalanul nézett Jocóra, szívesen maradt volna, továbbra is a fekete cicát simogatta, aki kényelmesen elnyúlt Léna karjában, és jólesően dorombolt.

– Hiányozni fogsz neki – kacsintott rá Jocó.

– Visszajöhetek meglátogatni?

– Bármikor szeretettel vár. Várunk – helyesbített Jocó.