Szeptember végén
novella
Megborzongtam,
hűvösre járt az idő. Nagy, bűzlő ládák mellett feküdtem a
földön, vékony gúnyámon keresztül éreztem a fogvacogtató
hideget. Elvakított az utcai lámpák fénye, elmém fel sem
foghatta, hogyan lehetett ilyen tündökletesen világítani gázzal.
Egy utcatáblán akadt meg a szemem, Arany János dicső nevével.
Drága Aranyom, az ország hálás népe utcát nevezett el rólad,
köszönöm az égnek, hogy megérhettem ezt a napot! Nem messze
lehet innen a nevemet viselő tér, vagy talán nagykörút,
gondoltam minden fölös álszerénység nélkül. De hagyjuk, vannak
ennél előrevallóbb dolgok is! Egy fiatalember feküdt a bűzlő
ládák másik oldalán, akit egyszerű ruházata alapján honvédnek
ítéltem.
̶
Honfi, megnyertük-e a csatát? ̶
fordultam felé barátsággal.
̶
Melyiket, a karvalytőke ellenit?
Nem
értettem, mire célzott, de nem ő lett volna az első katonaviselt
ember, akinek zavart volt az elméje, csak annyit reménylettem, hogy
ismeri a választ a kérdésemre. Türelmemet el nem veszítve, még
egyszer megkérdeztem:
̶
A segesvári csatáról beszélek, drága barátom, mi lehetne
fontosabb ennél!
̶
Érettségire készülsz, baszd meg? ̶
vetette rám eszelős tekintetét a honvéd. ̶
Nem, azt elvesztettük.
Nem
tudtam, mennyi ideje feküdtem eszméletlenül, ezért hozzáfűztem:
̶
De a szabadságharcot csak megnyertük, hiszen magyarul
társalkodunk, már
nem a labanc az úr?
̶
Kapaszkodj meg, haver, elvesztettük. Sőt, azóta elvesztettük az
összes háborút, amibe
belekeveredtünk, és nem fogod elhinni, de a válogatott '86 óta
egy rohadt meccset se nyert.
Semmit
se értettem ebből a hagymázas zagyvaságból, de éreztem, hogy a
balsors, mely engem már évek óta példás szorgalommal környékez,
most ismét érezteti velem súlyos hatalmát.
̶
Melyik évben járunk, honvéd?
̶
Nem vagyok én honvéd, Gergőnek hívnak, és végzős
vagyok a jogon, amikor
éppen nem ébredek egy túl jól sikerült buli után az utcán, és
nem azt hallucinálom, hogy egy halott celebbel beszélgetek. Nem
tudom, hol hagytad a Doloreánodat, de azt látom, hogy fel kell
frissíteni az ismereteidet. A Szabó Ervin fele megyek,
elkísérhetlek addig, ott interneten mindennek utána nézhetsz.
2013-ban vagyunk egyébként.
A
pillanat felhevülésében alig értettem, hogy egy jurátust küldött
elém a sors, hiszen százhatvannégy év száguldott el velem egy
szempillantás alatt. Mi lehetett drága Juliskámmal, kisded Zoltán
fiammal, hol porhadnak csontjaik, él-e még valamely leszármazottam?
Valamelyest csak az nyugtatott meg, hogy legalább a jurátusok
korhelysége nem változott.
̶
Gyere, ugorjunk be a gyorsétterembe, mielőtt kinyit a könyvtár,
muszáj ennem valamit.
Van pénzed? ̶
kérdezte Gergő.
̶
Nem, a poéta zsebe mindig üres, a verselést keveset hajt a
konyhára. Itt megjegyzem,
hogy prózát kellene írnom. Nincs egy árva pengő forintom se.
̶
Már régóta nem peng. ̶
vetette oda a jurátus enervált orcával.
̶
Érzem gyomrom morgását, s az éhséget rossz néven venni nem
lehet. Menjünk be a csárdába, ha kérve kérjük az eledelt,
vissza nem utasíthatják. ̶
ezzel nagy lendülettel
megindultam,
mert nem tetszett, ahogyan
Gergő a szemét forgatá.
Nem
sokan csellengtek a fogadóban, de így is mellbe vágott a zsír
mindenre rátelepedő bűze, mintha disznót öltek volna a konyhán.
̶
Szaga után ítélvén ingyen osztogatják a kosztot itten. ̶
jegyeztem meg bizakodóan a jurátusnak.
A
pult felé indulánk, ami fölé az eledelek élethű, színes
dagerrotípiáját függesztették gondos kezek. Franciaország
dicsőségére sajttal töltött croissant-t választottam,
a jurátus kenyér közé sütött húst. A terebélyes fehércseléd
ránk sem pillantott, amikor elénk tolá a zsíros tapintású
tálcán az étkeket. Mily'
szerencsétlen korba csöppentem én, hol a fogadósnék termetes
ülepét sem csipkedheti meg a becsületes
utazó, mert pultja mögé nincsen bejárása? Gergő összes zsebét
végigtapogatván apró gombócba gyűrt bankóval fizetett, nehezen
tudom majd meghálálni irántam való szíves jóindulatát.
̶
Hogy ízlik? ̶
kérdezte a jurátus az előttem fekvő tálcára mutatván.
Finoman
akartam tudomására hozni gondolataim fonákját, ezért azt
mondtam:
̶
Ha kritikusok nem volnának, akkor a világon legjobban utálnám
ezt az étket, de így azoké az elsőség.
Minden
elővigyázatosságom ellenére a sajt bajuszomba ragadt, de Gergő
megmutatá a mosdó helyiséget, amihez hasonló fehérségűt még
nem láttam. Hihetetlen invenció, a falból víz folyt elő, és
Gergő háton viselt táskájából a borotvakés kis
unokáját adá nékem.
̶
Ennyi maradt a borotvakésből? ̶
forgattam az apró szerkezetet, aminek nem ismertem a fáját. ̶
Mi
maradt akkor a férfiúkból?
̶
Ebbe most ne menjünk bele, vágd le előbb ezeket a szutykos
patkányfarkakat,
mielőtt jön a biztonsági őr. Legalább
nem hasonlítasz annyira magadra.
̶
Majd a tekintetes Szabó Ervin ezt is elmagyarázza, ugye? Ez a
hitvány holmi nem bír el a harcokban elvadult szőrzetemmel!
̶
Egyrészt élőszóban ne
alliterálj, mert már írásban is kiment a divatból, másrészt
nem baj, ha marad egy kis pihe, annál hipszterebb leszel.
Nem
értettem, mire célzott, de nem árultam el magam.
̶
Hamarosan te is nyomod az újmagyart, ne aggódj, de most már
tényleg indulnunk kell!
A
csárdából kilépve konstatáltuk, hogy felébredt a város, a
gyalogúton belecsöppentünk a dolgára igyekvő, tolakodó, nyüzsgő
tömegbe, az úton
milliónyi, a szivárvány
színeiben tündöklő
kocsi sorakozott egymás után, komótosan
araszolva. Kíváncsiságom
lépten-nyomon megállásra sarkallott.
̶
Mi húzza a kocsikat?
Tudós elmék megvalósították a gőzgép vontatta automobilt?
Mily dicső kor! Bár
azt nem tagadhatjuk, hogy
sebességben lemaradnak a
lovaskocsitól.
̶
Ez csak a szokásos reggeli dugó, ha
lehet hajtani, egy óra
alatt akár
kétszáz kilométert is megtesznek. Nem gőzzel működnek,
benzinnel. Vagyis petróleummal ̶ bizonytalanodott el Gergő. ̶
Valami olyasmivel, én humán beállítottságú voltam mindig.
Elmém
fel nem foghatta,
az ördög mely szerkezete képes kétszáz kilométert megtenni egy
óra alatt, de nem volt
időm ezen töprengeni, mert hirtelen megpillantám a Nemzeti Múzeum
dicső épületét, és egy isteni szikra megvilágosított.
Elérkezett a pillanat, midőn a széles publikum elé tárhatom,
hogy visszajöttem! Engem itt szerettek! Már fel is szökkentem a
lépcsőkre, hogy elszavaljam a a Nemzeti Dalt, de előadásom nem
várt akadályokba ütközött. Még az első strófa közepén sem
jártam, a lépcsőkön üldögélő ifjak,
kik előbb még oly békések voltak, fújogni
kezdtek, sőt lehurrogtak, a végén még egy szemtelenül tehetős a
reggeli pogácsáját is becses személyemhez vágta. Vörösség
öntötte el orcámat, midőn rájuk ordítottam:
̶
Haszontalan, pimasz csőcselék! Fogja még itt a lelkesedés az
égiháború hangán kiáltani, éljen Petőfi, éljen a haza!
Gergő
karomnál fogva húzott
el a lépcsőkön könyveik fölé görnyedező
deákok elől, ha nem teszi, móresre tanítottam volna őket a
két öklömmel.
̶
Gyere, ne húzd fel magad, menjünk a könyvtárba, ott mindent
megtudsz, amire kíváncsi vagy!
̶
Melyik főúrhoz megyünk?
̶
Hogyhogy főúrhoz? A városi közkönyvtárba megyünk, ott van
internet, majd megmutatom.
Közkönyvtár,
hallottam már erről a nemes találmányról, külhoni országok
méltán dicsekedhettek vele, és
most nemzetünk
is bírja az
ifjúság nemesedésére szolgáló intézményt!
Viszont az Internet nevű
uraságot
még csak hallomásból sem ismertem, reménykedtem, hogy olyan nagy
tudású, mint ahogyan
Gergő feltűnteté.
***
Gergő
jobban tenné, ha a félreértéseket elkerülendő megtanulna
világosan beszélni, bár
jurátusi mesterségéből kifolyólag lemaradása tetemes ezen a
téren. A közkönyvtár nagyszerű invenció, tele van szép
fehércselédekkel, akiknek látásáért én fáradni sosem voltam
rest, és a koszt is könnyebben emészthető, mint a reggeli a
fogadóban. Ennél sokkal
több jót nem mondhatok, mert bár falait végeláthatatlan,
könyvekkel töltött polcok borítják, az ifjak nem tolakodnak,
hogy hozzáférjenek.
Ehelyett
megelevenedett dagerrotípiák nézegetésével töltik
becses idejüket pilácsként
világító képernyők előtt, aminek gyenge fénye csak ahhoz
elégséges, hogy megfájdítsa gyarló szemüket.
Mindezt egy Internet nevű
egyesület
biztosítja neki, amelynek
a vezetőségével első dolgom lesz találkozni, mihelyst kiismerem
a jelenlegi viszonyokat.
Mindenképpen fel kell
keresnem őket, mert a
szívemnek oly' drága ifjúság, nemzetünk jövője a papírost
a papírusz rangjára sorolta, és
csak az Internet írásait hájpolja (Gergő szavajárása
szerint).
Gergő
a zsebében is hord egy kicsinyke
szerkezetet az Internet
híradására várva, de
valami miatt az övé aznap
kimerültséggel küzdött,
ezért nem zaklatta
folytonos érdeklődésével.
Szinte minden ifjú a keze
ügyében tartott egyet,
gyakran nézegetve, 's a
gombokat akkurátusan megnyomkodva rajta. Az én időmben csak hőn
szeretett nőjével és a
pipájával foglalkozott ennyit becsületes magyar
ember. A
jurátus elmagyarázta, hogy nem csak az Internet írásait lehet
tanulmányozni ezeken a
csöppnyi szerkezeteken,
amit telónak hívnak,
hanem bárkivel lehet
beszélni széles e világon. Ezt betudtam a jurátusok széles
körben ismert
nagyotmondásának, a
világ változhat, de
bizonyos dolgok sohasem
változnak benne.
Abban
viszont igaza volt kedves
barátomnak, hogy minden kérdésemre méltó választ találok az
Interneten, azon belül is egy gyakorikérdések.hu nevű
kiadványban, amit egy tudós társaság szerkeszt, és minden
olvasója a megkönnyebbülés hangján, elégedetten
sóhajt fel a keresett felvilágosítás meglelése után, valahogy
így: „húúú”.
Elég
volt azonban ennek a hívságos kornak semmirevaló vívmányaiból,
türelmem már így is irgalmatlanul próbára lett téve. A
literatúra jeles
művelőivel akartam
találkozni,
reméltem, hogy százhatvan négy év alatt nem halt ki a poéta
mesterség összes
képviselője, és
körükben elfoglalhatom végre
méltó helyem.
Kutyául bosszankodtam,
amikor Gergő csak a vállát húzogatta,
és azt állította,
hogy egyetlen költőt sem ismert. Életben lévőt, mármint. Végül
látván, hogy érdeklődésem nem lanyhult eme téma iránt, Gergő
slam poetry estre invitált Mika Tivadar kegyelmes úr mulatójába,
amit
sok koszorús
költő látogatott,
vagy legalábbis a tollat meglehetősen forgató urak,
akármi is legyen a slam
poetry.
***
Pest
a régi maradt, egy óriási méhkas, amelyben mindig oly' nagy volt
a dongás, hogy az ég füle is megfájdult bele. Különösen este,
amikor a mulatságra vágyó úri közönség előrajzott
otthonaiból.
Mika
Tivadar mulatójában nagy számban gyülekeztek össze az érdeklődő
ifjak, férfiak és leányok vegyesen, noha egyelőre mindenki a maga
telójával volt leginkább elfoglalva. Mily' csodálatos kor, hol
szendebájú leánykák szabadon múlatják az időt elhárpiásodott
vénasszony kísérőik nélkül, és a mulya ifjak még csak ügyet
sem vetnek rájuk, csak a telójukat babrálják! Mindazonáltal
eldöntöttem, hogy magam is beszerzek egyet belőle, mihelyst
alkalom adódik rá, mert olyan ez, mint a kard, úriember nem lehet
meg nélküle.
Türelmetlenül
vártam eme költők érkezését Gergő oldalán, aki nem sokat
foglalkozott velem, mert barátos női érkeztek meg, és közülük
egy igen szemrevaló szőke leányka alaposan szemügyre vett, mint
ahogyan én is őt.
Nem
merülhettem hosszú ideig bájos személye szemléletébe, mert
elkezdődött a költői előadás, a hallgatóság elcsendesült, és
egy kopaszodó, pufók arcú ifjú akadozó hangon fogott bele
mondandójába. Néhány perc múlva lopva rátekintettem Gergőre,
mert ha ő agyalta ki nekem ezt a jó tréfát, már mosolyoghatott a
bajusza alatt, de nem, elmélyülten hallgatta a szakállas puttó
monoton zsolozsmázását, amit olyan bágyadtan és melankolikusan
adott elő, ahogyan öreganyám a rózsafüzérét morzsolgatta a
litánián. Hol van a tűz? Hol van a lelkesedés? És nem utolsó
sorban, hol vannak a rímek? Hirtelen mindent megértettem.
̶
Gergő, mondd meg az igazat, keményen büntetnek a cenzorok?
̶
Nincsen itt szükség cenzorokra, több diktatúrát megélt ez az
ország, itt már mindenki megtanulta saját magát cenzúrázni ̶
nevetett rám Gergő.
̶
De a köz javáról, a hazáról szó se esik, hol vannak a haladó
eszmék, a lelkesülés?
̶
Ha lelkesedünk valamiért, esemesben szavazunk rá, a köz javát
meg eldöntik azok, akiket ezért fizetnek. De most már maradj
csöndben, nem is olyan rossz ez a slam!
Szemem
megtelt könnyel, a kétségbeesés hideg hullámokban öntötte el
keblem, amikor a szőke leány kis kacsóját kezemre tette, és a
fülembe súgta:
̶
Unatkozol? Akarod, hogy elmenjünk innen? Nem messze lakom,
felmehetünk hozzám activityzni.
Nem
tudtam, miről beszél pontosan a bájos leányka, de nem akartam
újabb bonyodalmakba keveredni, ezért hangosan megjegyeztem:
̶
Ezen a héten nem házasodom, nem érek rá.
̶
Házasodjon az, akinek miniszterelnök az apukája! ̶ nevetett fel
újból Gergő ̶ Tudod, a házasság manapság már csak a
melegeket érdekli, ne félj semmitől, ha Bori hív, menj vele
nyugodtan.
̶
Nem zavarjuk e kései órában tiszteletreméltó atyádat és
anyádat?
̶
Egyedül lakom tizennyolc éves korom óta.
Nem
hittem fülemnek, de Bori angyali mosolya meggyőzött mindenről és
annak ellenkezőjéről is, követtem hát, bármit legyen is az az
activity, amire rá akart venni. Elindultunk az ajtó felé, rajongva
néztem rá:
̶
Múzsám leszel, hozzád írom verseimet, és hamarosan a hálás
nemzet újból koszorút fon fürtjeimre.
Bori
lebiggyesztette a száját:
̶
Ahogy gondolod, de jobban tejel, ha a médiában vagy a politikában
nyomulsz. Gergő mindent elmesélt rólad, feltehetek neked egy
kérdést? Lassan két évszázada eltűntél, és senki sem tudja,
mi történt veled. Meghaltál? Oroszországba hurcoltak a kozákok?
Elbújtattak a parasztok?
̶
Eh, barátném, a lánglelkű poéták sosem halnak meg, nem állék-e
itt előtted teljes testi valóságomban? ̶ kacsintottam a
leánykára, és becsaptam magunk mögött a mulató ajtaját.







