Budapest, világvége afterparty

Léna próbált csomót kötni a délután vásárolt kötélre. Már beszerezni is nehéz volt, nem ismert kötélboltot a környéken, végül eszébe jutott a Király utcai sportbolt alpinista részlege. Képtelen volt megkötni, pedig fél órája próbálkozott az internetről letöltött videó előtt. Léna fogta a kötelet, és a falhoz vágta, aztán maga is meglepődött azon, hogy mennyi energiája maradt még. Ha férfi lenne, ezt is meg tudta volna oldani, most csak kötne egy nyakkendőcsomót, és már lóghatna is. Nő létére még egy rendes öngyilkosságot se tud levezényelni egyedül. Ha megkötötte volna Dávid nyakkendőjét reggelente, most nem itt tartana, Dávid nem lépett volna félre az első könyvelőcicával a bankban, még mindig itt lenne vele, még mindig szeretné. Ha meg nem, legalább most lenne annyi technikai tudása, hogy fel tudja magát rendesen kötni. Az orvosa nem akarta neki felírni a szükséges mennyiségű nyugtatót, az ablakon sem mert kiugrani, mert szédülős típus volt, elkeseredetten ült a szőnyegen, a napfénykévékben táncoló porszemeket bámulta.

A lehalkított tévé képernyőjén egészen különös dolog történt, Léna önkéntelenül is odafordult, és felerősítette a hangot. A stúdióban nyilatkozó belügyminiszter levette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, majd a földre dobta, aztán az ingét gombolta ki remegő kézzel. A kopaszodó riporter nagy cseppekben izzadt, miközben az üveges tekintetű belügyminiszter azt ordította, hogy minden magyar állampolgárnak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy meglássa művészi igényű tetoválásait az aszteroida becsapódása és a világvége előtt.

Léna az utóbbi két hétben nem követte a világ eseményeit, szerelmének árulása kirekesztett minden mást napjaiból, súlyosan lógott rajta, mint egy átázott nagykabát, mozogni sem tudott benne. A stúdió időközben elsötétedett, félbeszakították az interjút, és a tétova tekintetű, elkenődött szemfestékű bemondónő felolvasott egy közleményt, amiben a kormány nyugalomra szólította fel az ország népét, valamint két héttel későbbi időpontra, 2013. szeptember 9-ére jelentette be a becsapódást, amely minden földi életet elpusztít majd. Az amerikai űrhajó utolsó útja kudarcba fulladt, felrobbant, mielőtt más pályára tudta volna irányítani az immár megállíthatatlanul a Föld felé száguldó tűzgolyót. Léna egyszerre két ésszerű magyarázatot is talált a látottakra: a stúdióban kollektívan teszteltek egy új tudatmódosító szert, és véletlenül adásban maradtak, vagy titokzatos elmebaj támadta meg a teljes személyzetet. Csak a miniszter viselkedett a megszokott módon. Léna átkapcsolt egy másik adóra, ahol egy másik bemondó közölte ugyanazt sírva. A következő adó nem sugárzott.

Léna bólogatott, a világvége logikus lezárása lenne a kapcsolatuknak. Megkönnyebbült, többet nem kellett hatékony megoldáson törnie a fejét, az univerzum átvette az ő rezgéseit, az asztrológusának mégis igaza volt. Ráadásul Dávid se fog tovább élni nélküle, meg a bögyös új nője sem.

Eszébe jutottak a szülei. Aztán a húga, Mara. Még csak tizennégy éves. A nagymamája. Fiatalos nyolcvanas. Látnia kellett őket még egyszer. Telefonálni akart, de a hálózat túlterheltség miatt leállt. Mindenáron el kellett jutnia Győrbe. Dávid mondta le a vezetékes előfizetésüket, csak rossz döntései voltak ennek a férfinak. Felkapta a kézitáskáját, és kirohant az ajtón, a tévét se kapcsolta le, majd az aszteroida megteszi helyette. A Péterfy Sándor utca szokatlanul kihalt volt, csak egy betört ablak csörömpölése törte meg az augusztusi délután lomha forróságát. Két atlétás alak éppen egy espresso kávéfőzőt emelt ki a sarki vasedény kirakatából, rá se néztek Lénára, amikor az behúzott nyakkal elment mellettük. Léna látta, hogy senki sem volt az üzletben, nyugodtan bemehettek volna a tárva-nyitva hagyott ajtón, de mindenkinek nehéz volt levetkőzni a beidegződéseit a rendkívüli helyzetben.

Megszaporázta a lépteit, szeretett volna Keletihez érni, de a Baross térre érve megtorpant, a pályaudvar kitárt kapuit szinte szétfeszítette a bejutni vágyó tömeg. Az emberek lökdösődtek, taposták egymást, sikítoztak, eldobott, nyitott bőröndökön tiportak át. Léna megértette, hogy az ő súlycsoportjában lévő emberek nem szállhatnak többet vonatra, más megoldást kellett keresnie. A hetes busz megállójában több magára hagyott autó állt, próbált visszaemlékezni rá, milyen színű drótokat csiholnak össze az amerikai filmekben kocsilopáskor, de ekkor feltűnt egy szinte menetrendszerűen közlekedő piros hetes. Néhány ember ült csak rajta, üres tekintettel bámultak ki a piszkos ablakon, Léna is lezöttyent egy szabad helyre, elengedte magát, teste együtt rázkódott a busszal. A Belgrád rakpartig kellett eljutnia, a szárnyashajók biztosan járnak még Bécsig, már csak azért is, hogy a személyzet hazajusson. Voltak köztük ismerősei, még abból az időből, amikor turista csoportokat kísért hosszú hétvégékre, talán felengedik a hajóra, és Gönyűnél kirakják majd. Vagy kiúszik. Vagy eltéríti a hajót, esetleg meglékeli a körömreszelőjével. Semmi sem tűnt lehetetlennek. A Blahán jártak, amikor a testes sofőr váratlanul megköszörülte a torkát a mikrofonba:

̶  Kedves utasaim, a BKV és a magam nevében üdvözlöm önöket a járaton, Fáklya Edének hívnak. Tájékoztatom önöket, hogy a világvégére való tekintettel kissé eltérek a megszokott útvonaltól ̶ a férfi hangja megremegett, elnyomott egy feltörni kívánó zokogást.  ̶  A Kosztolányi tér után az M1-es felé veszem az irányt, Győrújfaluba megyek, hogy a végső időket a családommal töltsem. Ha valaki le akar szállni, jelezzenek, bárhol megállok   ̶  az utolsó szavakat alig lehetett érteni a sofőr megállíthatatlan hüppögése miatt.

Ketten azonnal megnyomták a gombot, a vezető ígéretéhez híven azonnal letette őket az első utcasarkon, a többiek rezignált arccal vették tudomásul az útvonal-módosítást és Ede lelki összeomlását. Léna határozottan úgy érezte, hogy átvette az irányítást az univerzum felett. Amikor Budán leszálltak az utolsó utasok, a lány átült a vezető mellé, és hogy tartsa benne a lelket, belefogott az élete részletes elmesélésébe. Tatabányánál jártak, amikor a történet valóban érdekfeszítővé vált, Léna találkozott a Buena Vista Social Club koncertjén Dáviddal, és létezése végre értelemre talált. Dávid főkönyvelő volt egy bankban, ráadásul fekete öves karatés, minden téren nyújtani tudta a megkívánt biztonságot élete párjának. Léna nem emlékezett rá, mikor lett vége felhőtlen boldogságuknak, amikor Dávid megismerkedett a cicababával a bankban, vagy már korábban. A sofőr az utat figyelte, nem nézett Lénára, válla meg-megremegett a visszafojtott sírástól. Léna is elérzékenyült a sofőr együttérzésétől, Komáromnál már felszabadultan sírtak együtt. Léna nem is remélte, hogy ezekben a kaotikus időkben ennyire empatikus hallgatóra talál a kövérkés buszsofőr személyében.

Belekotort a táskájába, illatosított papír zsebkendőt nyújtott Ede felé, majd rövid gondolkodás után egy csokis müzliszeletet. Amikor a sofőr egy órácska múlva kitette a Dunakapu téren, a szülei lakása előtt, Léna búcsúzáskor olyat tett, mint még sosem: zumba edzéseken szálkásra izmosított hasfalához szorította Ede szomorú hurkáit.

Léna a ház bejárata előtt a szomszédjukba, özvegy Takácsnéba botlott, aki mindig igazodott a kor aktuális irányzatához, sőt igyekezett azt egy lépéssel megelőzni, a felmerülő szükségletekre azonnali megoldással szolgálni. Piramisjáték szervezőből kártyajóssá képezte át magát, majd mágneses vízlágyító golyóval házalt, most pedig egy atombiztos óvóhely prospektusát osztogatta.

Léna csengetésére Neszti mama nyitott ajtót.

̶   Lencsikém, hát hazajöttél? Erre a kevés időre én is ideköltöztem, anyád mondta, hogy ne legyek egyedül. Istenem, még ezt is meg kell élnem, a világvégét, mintha nem lett volna nekem elég bajom életemben   ̶  Neszti mama keresztet vetett, majd pityeregve húzta magához kisírt szemű unokáját. ̶ Értem már úgyis jött volna a kaszás, de ti, fiatalok nem ezt érdemlitek. Bár nem mondják meg ezek az igazat, Gagarin se volt soha a világűrben. A templomba indulok, könyörgést tartunk embertársaink lelki üdvéért, eljössz velem Lencsikém?

Neszti mama Istenbe vetett mély bizalmát az aszteroida becsapódása sem tudta megingatni, Léna azonban nem hitte, hogy a vallás misztériuma támaszt nyújtana neki ezekben a nehéz időkben. Neszti mama becsapta maga után az ajtót, Léna pedig magához ölelte anyját és meggyötört arcú apját. Végül a húga, Mara is megjelent a kisszoba ajtajában.


̶ Léna, ugye hoztál mélyhűtött rákszirmot a kínai nagykerből?

Léna zavarba jött, húga kérése teljesen kiment a fejéből, előhúzta az utolsó csokis müzliszeletet a táskájából, de Mara nem fogadta el a felajánlott békejobbot, azt morogta, hogy kihasználja, amíg még működik az internet, és visszament csetelni a barátnőivel a szobájába. Léna apja is visszaült a tévé elé, ami időközben újból sugárzott, főleg a hetvenes évek magyar filmsikereit, de sose lehetett tudni, talán elő tudják keríteni a miniszterelnököt, és mond még valamit a népnek.
Léna leült anyjával a konyhába, és neki is elmesélte Dávid árulását, de Árkossyné Kis Jucika nem szentelt neki akkora figyelmet, amekkorát Léna elvárt volna magának. Léna alaposabban ránézett anyjára, nem emlékezett, hogy ilyen fáradt lett volna, nem emlékezett a szeme alá gyűrődött ráncokra.

– A mama kikészít mindenkit, amióta tudja, hogy nem éljük túl, azóta szárnyakat kapott, kigyógyult az összes betegségéből. Apáddal nem is értjük, mi történt vele, de nem akarjuk magára hagyni az utolsó időkben – Jucika felsóhajtott – Szóval Dávid otthagyott, ezért nem adtál hírt magadról. Apáddal indulni akartunk érted, de nem tudtunk elérni telefonon. Valamit be kell vallanom neked, nem fogsz örülni neki, de ebben a helyzetben ennek már nincs túl nagy jelentősége.

Jucika felállt, és egy cipős dobozból, amiben a családi fényképeket tartotta, előhúzott egy felbontott borítékot.


̶ Május végén kaptuk ezt a levelet, nem adtam oda, olyan boldognak látszottatok Dáviddal.

– Levél? Nekem jött? Ki küldte? – Léna nem emlékezett rá, mikor talált számlán kívül más küldeményt a postaládájában. Kétségkívül nagyon szokatlan nap volt.

– Miért bontottad fel? – nézett szemrehányóan anyjára.

– Nem volt rajta jelszó – vonta meg a vállát Jucika.

Léna izgatottan forgatta a levelet a kezében, Jocó írta. Jocó egy régmúlt korhoz tartozott, gimnáziumi éveihez, éppúgy mint a kézzel írt levél.

– Miért nem keresett meg facebookon, miért különcködik? – értetlenkedett Léna.

A borítékban egy szárított kökörcsint talált, aztán elolvasta a hozzá csatolt üzenetet is:

„Léna, még mindig az a legszebb nap az életemben, amikor kökörcsinből szedtem neked virágcsokrot, még ha ilyet sohasem csinálnék többet, ugyanis védett növény. Ölel: Jocó„

– Botanikus lett Jocóból?

– Nem hiszem, ráírta a címét a borítékra, egy vadászházban lakik az erdő közepén – jegyezte meg halkan Jucika – Megnőtt manapság a vadászházak értéke, főleg, ha van saját aggregátora. Ha valaki túléli a világvégét, akkor egy ilyen félreeső, jól felszerelt házban van a legtöbb esélye a normális életre az ezt követő zavaros időkben. Látogasd meg, az apád elvisz.

– Anya, eladnál egy erdészházért? És ha senki sem éli túl, akkor mindez felesleges lenne. Nem is értem, Neszti mamával miért gondoljátok, hogy lesznek túlélők, a dinoszauruszok is kihaltak az utolsó szálig?

– Mi nem olyan fából vagyunk faragva, mint a dinoszauruszok, Hirosimában is voltak túlélők, az emberek mindent túlélnek. Legalábbis egy részük, az élelmesebbek. Az apádra például nem számíthatunk. Menj el megnézni a vadászházat, legalább az én kedvemért. Ha meg nem éljük túl, legalább jól érezted magad az utolsó hetekben. Ja, és ne felejtsd el megkérdezni, van-e aggregátora! Ha nincs neki, tudok szerezni egyet kéz alól.

Megcsörrent a bejárati csengő, az ajtót nyitó Jucika Takácsnéval találta szembe magát.

– Jucika, magát különösen kedvelem, elárulom magának, hogy az atombiztos óvóhely nem annyira megbízható, mint ahogy az a szórólapon szerepel, de a Fertőrákosi Kőfejtőben lenne egy másik lehetőség. Egy befektető csoport szervezi a túlélőket, de meg kell felelni bizonyos anyagi feltételeknek. Persze ez maradjon kettőnk között, gondolkodjon rajta, a részleteket majd megbeszéljük kettesben – vetett egy lapos pillantást Léna felé.

Árkossyné Kiss Jucika a házasságban eltöltött hosszú éveknek köszönhetően mesteri fokon művelte az érzelmi zsarolást mint szinte kizárólagos önérvényesítő eszközt, így másnap Léna és az apja Fehértó felé robogtak. Dávid érthetetlen messzeségbe került tőle, Léna nem is gondolt többé rá, mintha egy másik élethez tartozott volna.

Árkossy Attila hamarosan újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a közeljövőben a dinoszauruszok sorsára fog jutni, képtelen volt megtalálni a vadászházat. Egy ideig izgatottan autózott fel-és alá az aprócska település utcáin, csak Léna határozott kérésére állt meg a békésen beszélgető, gumicsizmás emberek mellett, hogy megkérdezze az utat.

De még így is nehezen akadtak rá a fűvel benőtt,szűk, vad járta csapásra, ami az erdőben a vadászházhoz vezetett. A csapás hamarosan tisztássá szélesedett, és megpillantották a bazsarózsa bokrokkal szegélyezett, pitvaros házikót az ágak között átszűrődő napsugarak aranyló fényében. Árkossy Attila megköszörülte a torkát, majd rövid köhögcsélés után kijelentette:

– Léna, anyád azt mondta, hogy hagyjalak itt, visszajövök érted két óra múlva. Megvárlak a faluban, ha előbb el akarsz menni, a kocsmában leszek.

Léna közelebb ment a házhoz, bekopogott, de senki sem nyitott ajtót. Az anyjának még az utolsó időkben is sikerült rávennie egy olyan dologra, amihez semmi kedve sem volt, sőt, amiről előre lehetett tudni, hogy teljes kudarc lesz. Leült a tornácon, egy fekete kiscica dörgölőzött rögtön barátságosan a vádlijához. A bazsarózsák illata nem tudta elnyomni a napon felmelegedett paradicsom és egres aromáját, elindult felfedezni a ház melletti kis konyhakertet. Léna lassan majszolgatott egy fürt szőlőt, nyájas, fehér pillangók röpködtek körülötte, és a fák közül rákacsintott Bambi.

Egy alak vált ki az erdőből, Léna hunyorogva nézte, nem ismerte fel először, annyira megváltozott. Jocó volt az, de izmosabb és napbarnítottabb változatában. Jocó, akiről szinte semmit sem tudott az érettségi óta, csak azt, hogy beiratkozott az erdészeti egyetemre. Léna előhúzta a táskájából a préselt kökörcsint.

– Jocó? Megismersz? Te küldted ezt nekem?

Jocó megsimogatta Léna hosszú, szőke haját.

– Persze, hogy megismerlek. Letépve találtam a földön a virágot, és rögtön rád gondoltam. Talán egy éve láttalak Győrben az utcán, a szüleid lakása előtt – nyelt egy nagyot. – Nem voltál egyedül, nem mentem oda hozzád.

Lénának nem volt ereje taktikáznia tíz nappal a világvége előtt.

– Most már egyedül vagyok. Az anyám küldött. A vadászházadban szeretné átvészelni a világvégét és az azt követő zavaros időket.

Léna elbizonytalanodott Jocó kérdő tekintetét látva.

– Hallottál a világvégéről, ugye? Van tévéd, nem?

– Tévém nincs, de internetem van. Sőt, még azt is hallottam, hogy senki sem éli túl a világvégét.

– Ismered az anyámat. Ő úgy döntött, hogy a mi családunk túléli, a te segítségeddel.

– Miért ne, legalább nem leszek egyedül.

– Neszti mama is jön.

– Gondolom, nem lehet magára hagyni – hagyta a levegőben lógva a kérdést Jocó.

– Ő sem hisz a világvégében, de nem, nem maradhat egyedül.

– Legalább elegen leszünk bográcsozáshoz.

Jocó nem változott a gimi óta, megőrizte a tinikre jellemző csodálatos jókedvét és rugalmasságát, aminek hála könnyedén siklott át az útjába kerülő akadályokon, lerázta magáról a ráfröccsenő rosszindulatot, akadékoskodást, hozzá nem értést, Neszti mama jelenléte lényegtelen apróságnak tűnt a szemében, pedig az ártatlan tekintetű nagymama nála kiegyensúlyozottabb embereket is kihozott már a sodrukból, sőt az idegösszeomlás határáig kergetett.

Léna nem akart beleesni az állandó összehasonlítgatás csapdájába, de önkéntelenül is eszébe jutott, mennyit kellett könyörögnie Dávidnak, hogy végre bemutathassa a családjának, és utána mennyire módszeresen és hatékonyan kerülte Neszti mamát. Igaz, ez még a világvége előtt volt, az utolsó ítélet harsonái megváltoztatták az embereket, mindenki elmozdult a skálán valamelyik irányban, néhányan még több rosszat, mások viszont még több jót próbáltak tenni, mielőtt az árnyékuk beleégett volna a földbe.

Jocó egyedül élt a vadászházban már egy éve, a barátnője feladta az átnevelésére tett kísérletet, és visszaköltözött a faluba. Amióta elment, Jocó épített egy kemencét az udvarra, maga dagasztotta és sütötte a kenyerét, fúrt egy kutat, hogy öntözhesse a veteményesét, kamrájában rogyadoztak a polcok a saját készítésű lekvároktól, szörpöktől, de még tele volt tervekkel, kecskéket akart venni, hogy házi sajtot érlelhessen, lovat tartani, hogy azon járja be az erdőt. Léna lenyűgözve hallgatta, csak apja autójának a dudálására rezzent össze. Árkossy Attila kiugrott az autójából, izgatottan hadonászva közeledett, Léna utoljára gyerekkorában látta apját ilyen élénknek.

– Léna, gyere gyorsan, vége ennek az őrületnek, a japánok megoldották a dolgot, kamikazé űrhajós csapatot küldtek fel egy kifuserált orosz űrhajón az aszteroidához, és az ütközéssel kilendítették a pályájáról. Elkerül bennünket, mindenki túléli! Gyere, indulunk haza!

Léna tanácstalanul nézett Jocóra, szívesen maradt volna, továbbra is a fekete cicát simogatta, aki kényelmesen elnyúlt Léna karjában, és jólesően dorombolt.

– Hiányozni fogsz neki – kacsintott rá Jocó.

– Visszajöhetek meglátogatni?

– Bármikor szeretettel vár. Várunk – helyesbített Jocó.