A profi biciklisektől már régóta óvakodom, amióta véletlenül láttam a tévében egy riportot Richard Virenque nemzeti hőssel és biciklibajnokkal, amiben nagyon büszkén mutatta be a családját (felfújt műcica feleség, két gyerek) és a házát, amit a fenti feleség rendezett be, mert tehetsége volt a lakberendezéshez. A feleség az egészet ciklámenben és fehérben álmodta meg, és nagy felületeken a két szín belőlem folyamatos sikoltozást vált ki.
A Tour de France a bionikus emberek csatája, akik napi kétszáz kilométert lebicikliznek a tűző napon anélkül, hogy kimelegednének. A megelevenedett álom, amiben minden lehetséges, ahol senki sem fárad el, ahol minden évben elfelejtjük az épp aktuális dopping botrányt, és tiszta szívvel elhisszük, hogy mindez igen is lehetséges, nem csalás, nem ámítás.
Az idei, századik verseny Korzikáról indult, és önhibámon kívül (egy barátnőmet kellett elkísérnem) részt vettem a nizzai városi versenyen, sőt, még másnap is lementem megnézni a 200 kilométeres távfutam melletünk elhaladó részét. A csapatok nem egészen öt másodperc alatt suhannak el a nézők mellett, és még a legnagyobb jóindulattal se látunk sokat az egészből, valami ilyesmit:
Na, ő majdnem nekünk jött, a háttérben a francia zászlóba gyöngyölt fiatalember a 2013-as nemzeti bajnok, Arthur Vichot
De nem is baj, mert a lényeg úgyis a karaván, ami két órával a versenyzők előtt kezdi bejárni a pályát, és a szonpzorok termékmintáit osztogatja az ott táborozó kiváncsiskodóknak, a sok zenével falusi búcsú hangulatot varázsolva. A szponzorok versenye a karaván autóinak minél ötletesebb kidekorálásában állt, csak a kommunista szakszervezet, a CGT autója volt egyszerű, és tűzvörös. 
Szimpatikus kekszemberek.
Nem, nem vágtak hozzánk mini-gázpalackokat.
Golyóstollat viszont kaptunk.
A pékek baguette autója.
Carrefour, a francia Tesco, az egyik főszponzor
Szörpgyári autók
Aucun commentaire:
Enregistrer un commentaire