Anya csak egy van

Kezdődik az uborkaszezon, igazi nyári hír tartja lázban a francia népet. Egy 52 éves párizsi nő az angol írásbeli érettségi napján gimnazistának öltözött, converse cipőt és csőgatyát öltött, erősen kisminkelte magát, és elment megírni az angol érettségit a 19 éves lánya helyett. Franciaországban az érettségi központosított rendszerű, nem a saját gimnáziumukban teszik le, hanem egy másik intézményben, tehát minden esélyük megvolt rá, hogy sikerüljön a csalás, ráadásul anya és lánya nagyon hasonlított egymásra, egyforma volt a hajviseletük is. Eleinte minden rendben ment, az anya bemutatta a lánya személyiét, megkapta a feladatsort, de aztán utolérte őket a valóság. A teremben felügyelő tanár felfigyelt a lányra néhány nappal korábban, amikor a filozófia írásbelit írta, ugyanis nagyon idegesen viselkedett, többször beszédbe elegyedtek. Ezek után a felügyelő rögtön észrevette a terembe beszivárgott idegen elemet, értesítette a rendőrséget, de jó szadista módjára megvárták, hogy végezzen a feladattal, és csak akkor csaptak le rá. A büntetés példaértékű lehet, a lányt öt évre eltilthatják az érettségitől, az anya tíz ezer euro büntetést és három év börtönt kaphat. Egyébként azt vallotta, hogy csak a lánya átlagát akarta feljavítani, hogy felvegyék oda, ahova egy gyenge angol éretttségivel nem kerülhetne be.
Azóta rossz anyának érzem magam, mert semmilyen tantárgyból sem tudnám feljavítani a gyerekem átlagát, ha arra kerülne sor.

Budapest, világvége afterparty

Léna próbált csomót kötni a délután vásárolt kötélre. Már beszerezni is nehéz volt, nem ismert kötélboltot a környéken, végül eszébe jutott a Király utcai sportbolt alpinista részlege. Képtelen volt megkötni, pedig fél órája próbálkozott az internetről letöltött videó előtt. Léna fogta a kötelet, és a falhoz vágta, aztán maga is meglepődött azon, hogy mennyi energiája maradt még. Ha férfi lenne, ezt is meg tudta volna oldani, most csak kötne egy nyakkendőcsomót, és már lóghatna is. Nő létére még egy rendes öngyilkosságot se tud levezényelni egyedül. Ha megkötötte volna Dávid nyakkendőjét reggelente, most nem itt tartana, Dávid nem lépett volna félre az első könyvelőcicával a bankban, még mindig itt lenne vele, még mindig szeretné. Ha meg nem, legalább most lenne annyi technikai tudása, hogy fel tudja magát rendesen kötni. Az orvosa nem akarta neki felírni a szükséges mennyiségű nyugtatót, az ablakon sem mert kiugrani, mert szédülős típus volt, elkeseredetten ült a szőnyegen, a napfénykévékben táncoló porszemeket bámulta.

A lehalkított tévé képernyőjén egészen különös dolog történt, Léna önkéntelenül is odafordult, és felerősítette a hangot. A stúdióban nyilatkozó belügyminiszter levette a zakóját, meglazította a nyakkendőjét, majd a földre dobta, aztán az ingét gombolta ki remegő kézzel. A kopaszodó riporter nagy cseppekben izzadt, miközben az üveges tekintetű belügyminiszter azt ordította, hogy minden magyar állampolgárnak lehetőséget kell biztosítani arra, hogy meglássa művészi igényű tetoválásait az aszteroida becsapódása és a világvége előtt.

Léna az utóbbi két hétben nem követte a világ eseményeit, szerelmének árulása kirekesztett minden mást napjaiból, súlyosan lógott rajta, mint egy átázott nagykabát, mozogni sem tudott benne. A stúdió időközben elsötétedett, félbeszakították az interjút, és a tétova tekintetű, elkenődött szemfestékű bemondónő felolvasott egy közleményt, amiben a kormány nyugalomra szólította fel az ország népét, valamint két héttel későbbi időpontra, 2013. szeptember 9-ére jelentette be a becsapódást, amely minden földi életet elpusztít majd. Az amerikai űrhajó utolsó útja kudarcba fulladt, felrobbant, mielőtt más pályára tudta volna irányítani az immár megállíthatatlanul a Föld felé száguldó tűzgolyót. Léna egyszerre két ésszerű magyarázatot is talált a látottakra: a stúdióban kollektívan teszteltek egy új tudatmódosító szert, és véletlenül adásban maradtak, vagy titokzatos elmebaj támadta meg a teljes személyzetet. Csak a miniszter viselkedett a megszokott módon. Léna átkapcsolt egy másik adóra, ahol egy másik bemondó közölte ugyanazt sírva. A következő adó nem sugárzott.

Léna bólogatott, a világvége logikus lezárása lenne a kapcsolatuknak. Megkönnyebbült, többet nem kellett hatékony megoldáson törnie a fejét, az univerzum átvette az ő rezgéseit, az asztrológusának mégis igaza volt. Ráadásul Dávid se fog tovább élni nélküle, meg a bögyös új nője sem.

Eszébe jutottak a szülei. Aztán a húga, Mara. Még csak tizennégy éves. A nagymamája. Fiatalos nyolcvanas. Látnia kellett őket még egyszer. Telefonálni akart, de a hálózat túlterheltség miatt leállt. Mindenáron el kellett jutnia Győrbe. Dávid mondta le a vezetékes előfizetésüket, csak rossz döntései voltak ennek a férfinak. Felkapta a kézitáskáját, és kirohant az ajtón, a tévét se kapcsolta le, majd az aszteroida megteszi helyette. A Péterfy Sándor utca szokatlanul kihalt volt, csak egy betört ablak csörömpölése törte meg az augusztusi délután lomha forróságát. Két atlétás alak éppen egy espresso kávéfőzőt emelt ki a sarki vasedény kirakatából, rá se néztek Lénára, amikor az behúzott nyakkal elment mellettük. Léna látta, hogy senki sem volt az üzletben, nyugodtan bemehettek volna a tárva-nyitva hagyott ajtón, de mindenkinek nehéz volt levetkőzni a beidegződéseit a rendkívüli helyzetben.

Megszaporázta a lépteit, szeretett volna Keletihez érni, de a Baross térre érve megtorpant, a pályaudvar kitárt kapuit szinte szétfeszítette a bejutni vágyó tömeg. Az emberek lökdösődtek, taposták egymást, sikítoztak, eldobott, nyitott bőröndökön tiportak át. Léna megértette, hogy az ő súlycsoportjában lévő emberek nem szállhatnak többet vonatra, más megoldást kellett keresnie. A hetes busz megállójában több magára hagyott autó állt, próbált visszaemlékezni rá, milyen színű drótokat csiholnak össze az amerikai filmekben kocsilopáskor, de ekkor feltűnt egy szinte menetrendszerűen közlekedő piros hetes. Néhány ember ült csak rajta, üres tekintettel bámultak ki a piszkos ablakon, Léna is lezöttyent egy szabad helyre, elengedte magát, teste együtt rázkódott a busszal. A Belgrád rakpartig kellett eljutnia, a szárnyashajók biztosan járnak még Bécsig, már csak azért is, hogy a személyzet hazajusson. Voltak köztük ismerősei, még abból az időből, amikor turista csoportokat kísért hosszú hétvégékre, talán felengedik a hajóra, és Gönyűnél kirakják majd. Vagy kiúszik. Vagy eltéríti a hajót, esetleg meglékeli a körömreszelőjével. Semmi sem tűnt lehetetlennek. A Blahán jártak, amikor a testes sofőr váratlanul megköszörülte a torkát a mikrofonba:

̶  Kedves utasaim, a BKV és a magam nevében üdvözlöm önöket a járaton, Fáklya Edének hívnak. Tájékoztatom önöket, hogy a világvégére való tekintettel kissé eltérek a megszokott útvonaltól ̶ a férfi hangja megremegett, elnyomott egy feltörni kívánó zokogást.  ̶  A Kosztolányi tér után az M1-es felé veszem az irányt, Győrújfaluba megyek, hogy a végső időket a családommal töltsem. Ha valaki le akar szállni, jelezzenek, bárhol megállok   ̶  az utolsó szavakat alig lehetett érteni a sofőr megállíthatatlan hüppögése miatt.

Ketten azonnal megnyomták a gombot, a vezető ígéretéhez híven azonnal letette őket az első utcasarkon, a többiek rezignált arccal vették tudomásul az útvonal-módosítást és Ede lelki összeomlását. Léna határozottan úgy érezte, hogy átvette az irányítást az univerzum felett. Amikor Budán leszálltak az utolsó utasok, a lány átült a vezető mellé, és hogy tartsa benne a lelket, belefogott az élete részletes elmesélésébe. Tatabányánál jártak, amikor a történet valóban érdekfeszítővé vált, Léna találkozott a Buena Vista Social Club koncertjén Dáviddal, és létezése végre értelemre talált. Dávid főkönyvelő volt egy bankban, ráadásul fekete öves karatés, minden téren nyújtani tudta a megkívánt biztonságot élete párjának. Léna nem emlékezett rá, mikor lett vége felhőtlen boldogságuknak, amikor Dávid megismerkedett a cicababával a bankban, vagy már korábban. A sofőr az utat figyelte, nem nézett Lénára, válla meg-megremegett a visszafojtott sírástól. Léna is elérzékenyült a sofőr együttérzésétől, Komáromnál már felszabadultan sírtak együtt. Léna nem is remélte, hogy ezekben a kaotikus időkben ennyire empatikus hallgatóra talál a kövérkés buszsofőr személyében.

Belekotort a táskájába, illatosított papír zsebkendőt nyújtott Ede felé, majd rövid gondolkodás után egy csokis müzliszeletet. Amikor a sofőr egy órácska múlva kitette a Dunakapu téren, a szülei lakása előtt, Léna búcsúzáskor olyat tett, mint még sosem: zumba edzéseken szálkásra izmosított hasfalához szorította Ede szomorú hurkáit.

Léna a ház bejárata előtt a szomszédjukba, özvegy Takácsnéba botlott, aki mindig igazodott a kor aktuális irányzatához, sőt igyekezett azt egy lépéssel megelőzni, a felmerülő szükségletekre azonnali megoldással szolgálni. Piramisjáték szervezőből kártyajóssá képezte át magát, majd mágneses vízlágyító golyóval házalt, most pedig egy atombiztos óvóhely prospektusát osztogatta.

Léna csengetésére Neszti mama nyitott ajtót.

̶   Lencsikém, hát hazajöttél? Erre a kevés időre én is ideköltöztem, anyád mondta, hogy ne legyek egyedül. Istenem, még ezt is meg kell élnem, a világvégét, mintha nem lett volna nekem elég bajom életemben   ̶  Neszti mama keresztet vetett, majd pityeregve húzta magához kisírt szemű unokáját. ̶ Értem már úgyis jött volna a kaszás, de ti, fiatalok nem ezt érdemlitek. Bár nem mondják meg ezek az igazat, Gagarin se volt soha a világűrben. A templomba indulok, könyörgést tartunk embertársaink lelki üdvéért, eljössz velem Lencsikém?

Neszti mama Istenbe vetett mély bizalmát az aszteroida becsapódása sem tudta megingatni, Léna azonban nem hitte, hogy a vallás misztériuma támaszt nyújtana neki ezekben a nehéz időkben. Neszti mama becsapta maga után az ajtót, Léna pedig magához ölelte anyját és meggyötört arcú apját. Végül a húga, Mara is megjelent a kisszoba ajtajában.


̶ Léna, ugye hoztál mélyhűtött rákszirmot a kínai nagykerből?

Léna zavarba jött, húga kérése teljesen kiment a fejéből, előhúzta az utolsó csokis müzliszeletet a táskájából, de Mara nem fogadta el a felajánlott békejobbot, azt morogta, hogy kihasználja, amíg még működik az internet, és visszament csetelni a barátnőivel a szobájába. Léna apja is visszaült a tévé elé, ami időközben újból sugárzott, főleg a hetvenes évek magyar filmsikereit, de sose lehetett tudni, talán elő tudják keríteni a miniszterelnököt, és mond még valamit a népnek.
Léna leült anyjával a konyhába, és neki is elmesélte Dávid árulását, de Árkossyné Kis Jucika nem szentelt neki akkora figyelmet, amekkorát Léna elvárt volna magának. Léna alaposabban ránézett anyjára, nem emlékezett, hogy ilyen fáradt lett volna, nem emlékezett a szeme alá gyűrődött ráncokra.

– A mama kikészít mindenkit, amióta tudja, hogy nem éljük túl, azóta szárnyakat kapott, kigyógyult az összes betegségéből. Apáddal nem is értjük, mi történt vele, de nem akarjuk magára hagyni az utolsó időkben – Jucika felsóhajtott – Szóval Dávid otthagyott, ezért nem adtál hírt magadról. Apáddal indulni akartunk érted, de nem tudtunk elérni telefonon. Valamit be kell vallanom neked, nem fogsz örülni neki, de ebben a helyzetben ennek már nincs túl nagy jelentősége.

Jucika felállt, és egy cipős dobozból, amiben a családi fényképeket tartotta, előhúzott egy felbontott borítékot.


̶ Május végén kaptuk ezt a levelet, nem adtam oda, olyan boldognak látszottatok Dáviddal.

– Levél? Nekem jött? Ki küldte? – Léna nem emlékezett rá, mikor talált számlán kívül más küldeményt a postaládájában. Kétségkívül nagyon szokatlan nap volt.

– Miért bontottad fel? – nézett szemrehányóan anyjára.

– Nem volt rajta jelszó – vonta meg a vállát Jucika.

Léna izgatottan forgatta a levelet a kezében, Jocó írta. Jocó egy régmúlt korhoz tartozott, gimnáziumi éveihez, éppúgy mint a kézzel írt levél.

– Miért nem keresett meg facebookon, miért különcködik? – értetlenkedett Léna.

A borítékban egy szárított kökörcsint talált, aztán elolvasta a hozzá csatolt üzenetet is:

„Léna, még mindig az a legszebb nap az életemben, amikor kökörcsinből szedtem neked virágcsokrot, még ha ilyet sohasem csinálnék többet, ugyanis védett növény. Ölel: Jocó„

– Botanikus lett Jocóból?

– Nem hiszem, ráírta a címét a borítékra, egy vadászházban lakik az erdő közepén – jegyezte meg halkan Jucika – Megnőtt manapság a vadászházak értéke, főleg, ha van saját aggregátora. Ha valaki túléli a világvégét, akkor egy ilyen félreeső, jól felszerelt házban van a legtöbb esélye a normális életre az ezt követő zavaros időkben. Látogasd meg, az apád elvisz.

– Anya, eladnál egy erdészházért? És ha senki sem éli túl, akkor mindez felesleges lenne. Nem is értem, Neszti mamával miért gondoljátok, hogy lesznek túlélők, a dinoszauruszok is kihaltak az utolsó szálig?

– Mi nem olyan fából vagyunk faragva, mint a dinoszauruszok, Hirosimában is voltak túlélők, az emberek mindent túlélnek. Legalábbis egy részük, az élelmesebbek. Az apádra például nem számíthatunk. Menj el megnézni a vadászházat, legalább az én kedvemért. Ha meg nem éljük túl, legalább jól érezted magad az utolsó hetekben. Ja, és ne felejtsd el megkérdezni, van-e aggregátora! Ha nincs neki, tudok szerezni egyet kéz alól.

Megcsörrent a bejárati csengő, az ajtót nyitó Jucika Takácsnéval találta szembe magát.

– Jucika, magát különösen kedvelem, elárulom magának, hogy az atombiztos óvóhely nem annyira megbízható, mint ahogy az a szórólapon szerepel, de a Fertőrákosi Kőfejtőben lenne egy másik lehetőség. Egy befektető csoport szervezi a túlélőket, de meg kell felelni bizonyos anyagi feltételeknek. Persze ez maradjon kettőnk között, gondolkodjon rajta, a részleteket majd megbeszéljük kettesben – vetett egy lapos pillantást Léna felé.

Árkossyné Kiss Jucika a házasságban eltöltött hosszú éveknek köszönhetően mesteri fokon művelte az érzelmi zsarolást mint szinte kizárólagos önérvényesítő eszközt, így másnap Léna és az apja Fehértó felé robogtak. Dávid érthetetlen messzeségbe került tőle, Léna nem is gondolt többé rá, mintha egy másik élethez tartozott volna.

Árkossy Attila hamarosan újabb bizonyítékot szolgáltatott arra, hogy a közeljövőben a dinoszauruszok sorsára fog jutni, képtelen volt megtalálni a vadászházat. Egy ideig izgatottan autózott fel-és alá az aprócska település utcáin, csak Léna határozott kérésére állt meg a békésen beszélgető, gumicsizmás emberek mellett, hogy megkérdezze az utat.

De még így is nehezen akadtak rá a fűvel benőtt,szűk, vad járta csapásra, ami az erdőben a vadászházhoz vezetett. A csapás hamarosan tisztássá szélesedett, és megpillantották a bazsarózsa bokrokkal szegélyezett, pitvaros házikót az ágak között átszűrődő napsugarak aranyló fényében. Árkossy Attila megköszörülte a torkát, majd rövid köhögcsélés után kijelentette:

– Léna, anyád azt mondta, hogy hagyjalak itt, visszajövök érted két óra múlva. Megvárlak a faluban, ha előbb el akarsz menni, a kocsmában leszek.

Léna közelebb ment a házhoz, bekopogott, de senki sem nyitott ajtót. Az anyjának még az utolsó időkben is sikerült rávennie egy olyan dologra, amihez semmi kedve sem volt, sőt, amiről előre lehetett tudni, hogy teljes kudarc lesz. Leült a tornácon, egy fekete kiscica dörgölőzött rögtön barátságosan a vádlijához. A bazsarózsák illata nem tudta elnyomni a napon felmelegedett paradicsom és egres aromáját, elindult felfedezni a ház melletti kis konyhakertet. Léna lassan majszolgatott egy fürt szőlőt, nyájas, fehér pillangók röpködtek körülötte, és a fák közül rákacsintott Bambi.

Egy alak vált ki az erdőből, Léna hunyorogva nézte, nem ismerte fel először, annyira megváltozott. Jocó volt az, de izmosabb és napbarnítottabb változatában. Jocó, akiről szinte semmit sem tudott az érettségi óta, csak azt, hogy beiratkozott az erdészeti egyetemre. Léna előhúzta a táskájából a préselt kökörcsint.

– Jocó? Megismersz? Te küldted ezt nekem?

Jocó megsimogatta Léna hosszú, szőke haját.

– Persze, hogy megismerlek. Letépve találtam a földön a virágot, és rögtön rád gondoltam. Talán egy éve láttalak Győrben az utcán, a szüleid lakása előtt – nyelt egy nagyot. – Nem voltál egyedül, nem mentem oda hozzád.

Lénának nem volt ereje taktikáznia tíz nappal a világvége előtt.

– Most már egyedül vagyok. Az anyám küldött. A vadászházadban szeretné átvészelni a világvégét és az azt követő zavaros időket.

Léna elbizonytalanodott Jocó kérdő tekintetét látva.

– Hallottál a világvégéről, ugye? Van tévéd, nem?

– Tévém nincs, de internetem van. Sőt, még azt is hallottam, hogy senki sem éli túl a világvégét.

– Ismered az anyámat. Ő úgy döntött, hogy a mi családunk túléli, a te segítségeddel.

– Miért ne, legalább nem leszek egyedül.

– Neszti mama is jön.

– Gondolom, nem lehet magára hagyni – hagyta a levegőben lógva a kérdést Jocó.

– Ő sem hisz a világvégében, de nem, nem maradhat egyedül.

– Legalább elegen leszünk bográcsozáshoz.

Jocó nem változott a gimi óta, megőrizte a tinikre jellemző csodálatos jókedvét és rugalmasságát, aminek hála könnyedén siklott át az útjába kerülő akadályokon, lerázta magáról a ráfröccsenő rosszindulatot, akadékoskodást, hozzá nem értést, Neszti mama jelenléte lényegtelen apróságnak tűnt a szemében, pedig az ártatlan tekintetű nagymama nála kiegyensúlyozottabb embereket is kihozott már a sodrukból, sőt az idegösszeomlás határáig kergetett.

Léna nem akart beleesni az állandó összehasonlítgatás csapdájába, de önkéntelenül is eszébe jutott, mennyit kellett könyörögnie Dávidnak, hogy végre bemutathassa a családjának, és utána mennyire módszeresen és hatékonyan kerülte Neszti mamát. Igaz, ez még a világvége előtt volt, az utolsó ítélet harsonái megváltoztatták az embereket, mindenki elmozdult a skálán valamelyik irányban, néhányan még több rosszat, mások viszont még több jót próbáltak tenni, mielőtt az árnyékuk beleégett volna a földbe.

Jocó egyedül élt a vadászházban már egy éve, a barátnője feladta az átnevelésére tett kísérletet, és visszaköltözött a faluba. Amióta elment, Jocó épített egy kemencét az udvarra, maga dagasztotta és sütötte a kenyerét, fúrt egy kutat, hogy öntözhesse a veteményesét, kamrájában rogyadoztak a polcok a saját készítésű lekvároktól, szörpöktől, de még tele volt tervekkel, kecskéket akart venni, hogy házi sajtot érlelhessen, lovat tartani, hogy azon járja be az erdőt. Léna lenyűgözve hallgatta, csak apja autójának a dudálására rezzent össze. Árkossy Attila kiugrott az autójából, izgatottan hadonászva közeledett, Léna utoljára gyerekkorában látta apját ilyen élénknek.

– Léna, gyere gyorsan, vége ennek az őrületnek, a japánok megoldották a dolgot, kamikazé űrhajós csapatot küldtek fel egy kifuserált orosz űrhajón az aszteroidához, és az ütközéssel kilendítették a pályájáról. Elkerül bennünket, mindenki túléli! Gyere, indulunk haza!

Léna tanácstalanul nézett Jocóra, szívesen maradt volna, továbbra is a fekete cicát simogatta, aki kényelmesen elnyúlt Léna karjában, és jólesően dorombolt.

– Hiányozni fogsz neki – kacsintott rá Jocó.

– Visszajöhetek meglátogatni?

– Bármikor szeretettel vár. Várunk – helyesbített Jocó.

　

　 

Hamarosan osztják az Oscar-díjat Cannes-ban, avagy milyen az élet a fesztivál díszletei között

Megint kezdődik ez a rohadt fesztivál, a nagy éves glamour média pofavizit Európában. Kilenc kilométerre lakom Cannes-tól, egy, a lehetőségekhez képest autentikus provanszál kisvárosban. Sajnos ez a távolság nem elegendő ahhoz, hogy hatékonyan megvédjen a fesztivál mellékhatásaitól:
1. A könyvtári kopasz biztonsági őr mar hetek óta úgy ugrál, mint Linda a fapapucsban, és hasonló stílusban sikkantgat is hozzá, mert készül a jelenésére. Két hét szabadságot vett ki, mert magának a nagy Robert de Nirónak felel majd a biztonságáért, legalábbis mindenkinek ezt meséli.
2. A könyvtár földalatti parkolójában egy szintet egy autókölcsönző cég bérel, aki május elején lecserélte a szokásos állományát, a polók, cliók, golfok sírva el, és megérkeztek helyettük a nagy fekete mercedesek. Egy egész emeletnyi gyászkocsi.
3. Mozirajongó kollégáim már legalább egy hónapja veszekednek a meghívók miatt, mert a szervezők a megyében szinte minden kultúrális intézménynek, iskolának küldenek, persze soha sem eleget. Életre szóló barátságok mentek már tönkre ezért, de egy fesztivál vetítés biztosan olyan feeling, amiért ezt is megéri. Én még nem voltam, mert tudom, hogy sokat kell sorban állni a tűző napon vagy a szakadó esőben, és az én szervezetem nem bírja az ilyen megpróbáltatásokat.
4. Az úton megjelentek a moszkvai rendszámú luxusautók, amiket általában egy kaptafára gyártott szőke szupermodellek vezetnek.
5. A magánhelikopterekre még várni kell néhány napot, majd amikor megérkeznek az igazán fontos emberek, akiknek nincs idejük kilenc kilométert autóval megtenni.

Az első hippi

Én, aki az életemet egy székkel a seggemhez nőve töltöm, már évek óta azon álmodozom, hogy ha nagy leszek, Alexandra David-Néel leszek.
Alexandra David Néel túl korán született, 1868-ban, de több életet is élt, orientalista, operaénekesnő, világutazó volt.
Első életében jó családból származó, szende úrilánynak álcázta magát, akit a szokásoknak megfelelelően bemutattak a belga királyi udvarban mint elsőbálozót.

Hamar fény derült valódi természetére, 15 évesen megszökött a belgiumi családi nyaralásról, át akart jutni Angliába. Érdeklődni kezdett a szabadkőművesség és a korszak feminista mozgalmai iránt. Katolikus anya és protestáns apa boldogtalan nászából született, akiknél állandó vita tárgyát képezte egyetlen lányuk vallása. Alexandra 21 éves korában átvágta a gordiuszi csomót, és buddhista lett. Megtanult angolul, szanszkritül és tibeti nyelven, életrajzírói szerint mindezt pedig egy év alatt.
Szüleinek anyagi gondjai voltak, ezért Alexandrának dolgoznia kellett, innnentől kezdődött Alexandra glamour korszaka, beiratkozott a brüsszeli zeneakadémiára, és hamarosan lírai énekesnő lett, Hanoiban, Athénban lépett fel, majd Tuniszban. Itt találkozott Philippe Néel vasútmérnökkel, akinek négy éven keresztül a szeretője lett a korban cseppet sem szokásos módon, majd akihez harminchat éves korában mégiscsak feleségül ment, elkezdve harmadik életét.
A házasság pár hónap után rossz hatással lett a kedélyére, az orvosok utazást tanácsoltak. Alexandrának Abbázia helyett Indiára esett a választása, tizennyolc hónapra indult, végül tizennégy év múlva ért haza. Egész életében levelezett a férjével, aki a legjobb barátja maradt, és intézte az anyagi ügyeit Franciaországból. Indiában megismerkedett egy tizenöt éves tibeti fiúval, Yongdennel, aki a kisérője lett további életében, ahogyan ezt a szemérmes életrajzírók nevezték. Az első világháborút Indiában töltötte, meditált, remeteként élt, és a Himalája lábainál az akkor még tiltott területnek számító Tibetről álmodozott. Végül kis kitérővel, Japánon keresztül valósította meg a tervét, ahova egy neves japán filozófus meghívására érkezett. Azután Yongdennel visszagyalogoltak Kínán keresztül Tibetbe, és koldusnak öltözve, több éves bolyongás után 1924-ben érkeztek meg Lhassába.

 Alexandra volt az első európai nő, aki bejutott a tiltott városba. 1926-ban hazatért Párizsba, és kora celebje, a nagyúri szalonok szívesen látott vendége lett. Írni kezdett kalandjairól, vett egy házat Dél-Franciaországban, amit átalakítat lámaista meditációs központnak. 69 éves korában, 1937-ben visszautazott Kínába, de az időzités nem volt jó, a második kínai-japán háború közepén találta magát, végül 78 évesen tért haza Franciaországba, ahol élete végéig írt, 28 könyve jelent meg. 101 éves korában megújjítatta az útlevelét, majd nyugodtan halt meg, utolsó akarata az volt, hogy a Gangeszbe szórják a hamvait, Yongdenével együtt.

Böcsek Józsi balladája

novella　

　

Józsi a tegnapi újságot bámulta már tíz perce. A nagy konyhakéssel odébb kotorta a felszeletelt hagymát az asztalon, hogy jobban lássa a nyerőszámokat. Mind az ötöt. Újból és újból végignézte, megszámolta őket, elölről, hátulról kezdte, de mindig ugyanarra jutott. Törölgette a szemét, könnyezett, a hagyma csípte. Kívülről ismerte őket, az ő szelvényén is ezek voltak. Szegény, megboldogult édesanyja születési dátuma, és az övé. Meg a házszáma, hogy meglegyen az öt. Nyolcvankilenc millió volt a nyeremény. A kövér nullák úgy tolakodtak a nyolcas és a kilences mögött, mint ahogy az éhes kiskacsák totyognak az anyjuk után.

Nem tudta, mit gondoljon erről az egészről. Csak egy dologban volt biztos: ma megölik a disznót. Túlhízott, majdnem kétmázsás, utána ki eszi meg a zsírját, a kutyának se kell. Tovább vágta a hagymát. A kocsmában mondták neki, hogy több esélye lenne a hatoslottón, de nem változtatott. Gyakran beszéltek statisztikáról, egyszer a kocsmáros még a fiát is odahívta, hogy elmagyarázza nekik, melyiken érdemes játszani. Egyetemre jár a gyerek, de hogy pontosan hova, arra Józsi nem emlékezett. Mély torokhangon felnevetett magában. Milyen jól tette, hogy nem hallgatott rájuk. Már szegény szülei is, isten nyugosztalja őket, az ötöslottón játszottak.

Felugrott, eszébe jutott, hogy a szelvénnyel lehet csak felvenni a nyereményt. Megszédült, amikor belekotort a konyhaszekrényen lévő, intarziás fadobozba, amiben a Böcsek család tartotta azokat a Kádár korszak óta. Tömzsi, durva ujjaival nehézkesen csípte fel a felső papírlapot, megtörölte homlokát az ingujjával, amikor látta, hogy a nyerő szelvényt tartja a kezében. Mindig precíz ember volt, akkurátusan félrerakta a heti szelvényeket, csak az év végén ürítette ki a dobozt, begyújtásra használta a papírt, könnyen belobbant. Visszatette a szelvényt a helyére, leült, tovább vágta a hagymát. Tudta, hogy Gyuri, az öccse, és a haverok a csirkekombinátból mindjárt megérkeznek, nem álmodozhatott tovább. Csak rájuk számíthatott, amióta szegény édesanyja nem volt már vele, meg amióta a Jolán is elhagyta.

Józsi belevágott az ujjába. Felszisszent, fél kézzel megfogta a pálinkás üveget az asztalon, öntött belőle a sebre, aztán gyorsan leszopogatta. Még jó, hogy végzett a hagymával. Egy dologban biztos volt: senkinek se beszél a nyereményről.

Gumicsizmás lábak trappolását és vastag röhögést hallott kintről. Megjöttek a cimborák, reggel öt óra volt. Lehajtottak egy kupica pálinkát, aztán a hajnali derengésben elkapták a hízót. Józsi lágyszívű ember volt, átadta a kést Gyurinak, ő bökte le az állatot. Újból előkerült a pálinkás üveg, megint meghúzták. A hideg levegőben vér és zsír szaga szállt. Fázósan toporogtak a férfiak a jeges udvarban a szürke, februári hajnalon.


̶ Jobb lenne a Riviérán, Józsikám, ugye? ̶ nevetett Gyuri vörösre fagyott kezét fújdogálva ̶ Majd ha nyerünk a lottón!

Józsi nem válaszolt, nem volt szószátyár ember, előbb halotthalvány lett, majd szégyenlősen elpirult. Gyuri röhögve folytatta:

̶ Neked már egy gonddal kevesebb van, Józsikám, legalább az asszonyt nem kell elhagynod. Ha egyszer megnyerem a főnyereményt, az lesz az első dolgom, hogy kidobom a házisárkányomat, és élek, mint hal a vízben.

Ami igaz, az igaz, Jolánnal nem kell többet vesződni, már öt éve átköltözött a postáshoz. Nem hiába állt a kézbesítő biciklije Józsi háza előtt akár fél napig is, ha Jolán egyedül volt otthon. Az emberek meg mehettek be a postára a leveleikért. Elmondták neki a szomszédok, hogyne mondták volna, de ő eleinte nem gondolt rosszra, Jolán elmagyarázta, hogy játékstratégiákról beszélgetnek. Ki adhatott volna neki jobb tanácsokat, mint a kézbesítő, aki szintén nagy lottózó volt? Foglalkozási ártalom volt ez nála, kevésbé kellemetlen, mintha a feladott csomagokat fosztogatta volna. Aztán egy idő után a postás házában folytatták a közös lottózást. Jolán utazni akart, Velencébe, Párizsba, a piramisokhoz. Mindent le akart fényképezni ezekkel az új gépekkel, amikbe film se kell. Azt gondolta, így boldogabb lesz. Józsi bánta, hogy soha nem vitte el pecázni, akkor Jolán is meglátta volna, hogy mi az igazi boldogság.

A férfiak darabokra vágták a disznót az udvaron, a metsző hidegben. Józsi, amikor azt hitte, senki sem figyeli, otthagyta őket, a konyhába osont, és remegő kézzel nyitogatta az intarziás dobozt. Minden egyes alkalommal alaposan megvizsgálta a szelvényt, és őszintén meglepődött, hogy még mindig létezett, még mindig a kezébe tarthatta, és még mindig a nyerő számok voltak rajta.

Felkelt már a nap, amikor Gyuri ráordított:

̶ Józsikám, baszd meg, miért járkálsz te be egyfolytában? Milyen jófajta szeszt rejtegetsz előlünk a konyhában? Egyedül akarod bevedelni, vagy bennünket is megkínálsz belőle?

Így történt, hogy Józsinak elő kellett venni a negyven százalékos Jagermeistert, amit a keresztlányától kapott. A szilvapálinka és a Jagermaister különös keveréke megviseli az érzékenyebb embereket, de az események utólagos fényében senki sem gondolta a faluban, hogy Józsi emiatt darálta be jobb mutatóujja amúgy is meggyötört utolsó ujjperecét a májas hurkába.

Barátai kemény emberek voltak, de még ők is meglepődtek azon, hogy Józsi milyen kivételesen jól tűrte a fájdalmat, három embernek kellett betuszkolnia az időközben kiérkező mentőautóba. Gyuri bekísérte az ügyeletre, és megakadályozta, hogy vérző kézzel megszökjön a fertőtlenítőszagú váróból. Öccse akkor is mellette maradt, amikor a csinos ügyeletes doktornő összevarrta a sebet. Sajnos nem találták meg a hiányzó darabot a hurka alapanyagában, így Józsiból soha nem lehetett már teljes ember. Gyuri végül megértette, hogy bátyja akár az ablakon is kiugrana, csak hogy ne kelljen a kórházban maradnia megfigyelésen, ezért beültette a szolgálati Suzukijába. A hazafelé tartó úton Józsi a fájdalomcsillapító és a jagermaister nehezen múló hatása alatt mindent bevallott a nyerő szelvényről és a nyolcvankilenc millióról. Gyuri, flegmatikus természetének hála, nem ment neki egy fának, hanem a legnagyobb titokban intézkedni kezdett, mert abban mind a ketten egyetértettek, hogy erről senkinek egy szót sem ejthetnek. A Szerencsejáték Zrt. munkatársai is így gondolták, főleg azért, mert a belső szabályzat első pontja szerint a diszkréció és az anonimitás megőrzése abszolút prioritást élvezett. Elővigyázatosságból csak egy középkategóriás autót küldtek ki Józsiért, hiszen mégsem mehetett távolsági busszal a kiemelt összegű nyereményért. Egy apró részletről feledkeztek csak meg. A marslakók inváziója kevésbé lett volna feltűnő, mint a Böcsek Józsi háza előtt parkoló vadonatúj, fekete autó, oldalán az apró Szerencsejáték Zrt. feliratú matricával.

Sajtóközlemény

Kisalföld, 2009 március 17

Az Észak-Hansági Mezőgazdasági és Csirkekombinát ez úton kíván fellépni a Böcsek József ügyében terjedő mendemondák ellen, és a megye lakosságának tudtára hozni az igazságot.

Dr Adorján Attila, az ÉHMCSK elnök vezérigazgatója határozottan cáfolja azt a híresztelést, miszerint Böcsek József, betanított munkás engedély nélkül behatolt volna a cég vezetőségének irodáiba, és részt vett volna a cég elnökségi értekezletén. Dr. Adorján Attila azt is leszögezi, hogy az említett munkatárs nem viselt csirke jelmezt, és nem énekelt obszcén dalokat az igazgatóságról.

Az ÉHMCSK ezúton is gratulál volt dolgozója nyereményéhez.


Az ÉHMCSK tudatja, hogy az ÉHMCSK öregfiúk válogatottja szponzort keres, a csapatnak új mezekre lenne szüksége, valamint az öltöző is felújításra szorul.

　

Józsinak rengeteg ráérő ideje lett a gyárban bekövetkezett sajnálatos incidens óta, pedig nem az ő hibája volt, Gyuri találta ki az egészet. Végül nem bánta, ami történt, végre foglalkozhatott igazi szenvedélyével, a különleges csalik készítésével. Gondolkozott rajta, hogy szabadalmaztatnia kellene a legjobban sikerültet, a tyúkbéllel kevert főtt kukoricásat. Pár napig érlelte, és amikor a szomszéd Neszti néni szóvá tette a szagot, már mehetett is vele pontyra. Gyakran megzavarták, sokan benéztek hozzá a nyeremény óta, de ezt már kezdte megszokni. Pénzt nem tudott adni nekik, mert az neki sem volt, a befektetési tanácsadó megtartott mindent. Az ügyfélkapcsolati referens ajánlotta ezt még neki Pesten, akit Józsi magában csak a világ legszebb nőjének hívott, még ha hosszadalmas volt is ezt végiggondolni, valahányszor eszébe jutott. Ez volt a legegyszerűbb megoldás, minden hónap elején a számlájára utaltak egy nagy összegű járulékot, amit még Gyuri felesége sem tudott elkölteni.

Jolán látogatására mégsem számított. Józsi a konyhában kísérletezett a búzadarás, főtt krumplis új ötletén, soha nem lehet tudni, kárászra hátha beválik. Ez a nő, aki az ajtóban állt, már nem az ő Jolánja volt, megváltozott. Józsi eleinte nem tudta, miért, de aztán megértette: az új, szőkébb, vékonyabb szemöldökű Jolán mosolygott rá.

Jolán nem várta meg, hogy hellyel kínálják, letelepedett mellé az asztalhoz.

̶ Józsi, még egy új konyhabútort se vettél?

Józsi úgy mustrálta a sötétbarna, kopottas koloniál tálalót, mintha először látná.

̶ Nincs vele semmi baj, jó lesz nekem ez még.

Jolán elkomorodott.

̶ Józsikám, emlékszel, amikor piros szives macit lőttél nekem a búcsúban?

Józsi ráncolta a homlokát, de bárhogy is erőlködött, nem jutott semmi se eszébe. Különben sem szerette a céllövöldét, nem járt vadászni. Jolán sóhajtott egyet.

̶ Józsikám, leépítés lesz a gyárban, azt hallottam, hogy engem is kirúgnak. A postán se rózsás a helyzet, lehet, hogy bezárják a hivatalt. Mindenki azt mondja, sehol sincs felvétel. Te vagy az egyetlen, aki segíteni tudna.

Józsi körülnézett, az asztalon halmokban állt a megpenészedett ételmaradék, kísérletezésének mellékterméke. Zoknija szagát még Jolán is érezhette, Józsi nem talált tisztát a fiókban, mert Gyuri feleségének nem volt ideje átjönni, hogy kimossa a ruháit. Amióta vett egy házi szoláriumot, egyfolytában abban feküdt, pedig tudhatná, hogy rákkeltő. Józsi idegesen vakargatta mutatóujja csonkját a beállt csendben. Valamit mondania kellett.

̶ Ha gondolod, időnként idejöhetnél kitakarítani, megfizetnélek érte.

Jolán szeméből kibuggyant egy igazi könnycsepp.

　

Burzsujéknál

Pár napja részt vettem egy balettbemutatón, a Kambodzsai Királyi Balett előadásán Monacóban. A jegyet potom pénzért vettem a munkahelyemen, és számomra csak a helyszínen derült ki, hogy a monacói elit kedvelt sportklubbjában rendezték azz előadást. Látszott rajtunk rögtön, hogy nem forgunk jobb körökben, mert egy óráig kerestünk parkolóhelyet. Monacóban szinte képtelenség az utcán megállni, méregdrága, földalatti garázsokat építettek minden utcasarokra. Ez lehet az előszűrés, vagy fizet a vándor, vagy fújja továbbb az út pora. A sportklub bejárata előtt sorban álltak az egyenruhás voiturier-ék, hogy elintézzék ezt a kellemetlenséget a sportklub szórakozó úri közönsége helyett. A konferenciateremben leforgathattak volna egy Dallas epizódot: a terem falait tükörcsempe borította, a plafont sötétkék szőnyegpadló, amit valószínűleg az éjszakai égboltot jelképezendő nonfiguratív alakzatokban elhelyezkedő spotlámpákkal dekorálták.  A jegyek nem számozott helyekre szóltak, mégis ültetők serege várt bennünket az ajtóban, hogy a helyünkre kísérjen. A nonszensz senkit sem zavart.
Az előadás előtt közvetlenül elcsendesedett a terem, majd egyemberként felpattantunk, mint egy alsótagozatos osztály, mert megérkezett Caroline hercegnő diszkrét, fekete kiskosztümben. Meg is állapítottam magamban, hogy a monarchiának közösség építő hatása van a népre, nekünk is elkelne. Néhány elegáns francia orvosfeleség körülöttünk nem így gondolta, és élvezettel rinyáltak félhangosan:
Ezek még mindig itt tartanak, a XXI. században! Ez felháborító! Semmiképp se állok fel.
Igen, a renitens franciák most is lefejeznék a királyt.
Elkezdődött az előadás, és megint rájöttem, hogy az ázsiai művészetek befogadásához hiányzik belőlem a dekóder, és bizonyára nagyon rossz megfigyelő vagyok, ha azt hiszem, hogy egy komplex teremtésmítosz történéseit három, azaz három különböző tánclépéssel  adnak elő.

Rossz bornak is kell a cégér

Rohadt ideges vagyok. Tegnap este héttől fél kilencig elolvastam a francia kedvenc íróm új zombis könyvét. (Most már csak ex-kedvenc egyébként, kilőtte magát a szivemből). Kiváncsi voltam rá, mert egyébként szépirodalmat ír ez a fiatalember, nem is rosszul, öt-hat regénye is megjelent már, ez az első ponyva regénye, amit persze álnéven adatott ki.
Némi túlzás regénynek titulálni egyébként, a másfél órás olvasási időben a családi vacsora is benne volt. Zombi-novella. Zombi-kisregény?  A szerző büszke lehet magára, új alzsánert talált fel, a statikus zombis történetet. A cselekmény abban merül ki, hogy az utolsó túlélő bezárkózik egy emeleti lakásba, Párizsban, és figyeli, hogy mi történik az utcán. A zombiinvázió első hete után nem sok minden. A történet csúcspontja az, amikor a főhős kimegy az erkélyre, és lepisili az alant korzózó élőhalottakat, majd megijed saját merészségétől, és három napra lefekszik aludni. A maradék száz oldalon siránkozik.
Ezek után még mindig úgy éreztem, hogy adnom kell egy esélyt az irónak, talán paródiának szánta, talán meghalt a macskája, és így próbálta feldolgozni, és kerestem egy interjút vele a neten, amiben a könyvről beszél.

Főbb gondolatai:

A zsidó-katolikus kultúrkörben mindig jelen volt a zombi tematika: Jézus is feltámadt hallottaiból. (Öhöm, azért vannak pöttöm eltérések a miértek meg a hogyantok között, de értem, hogy szeretne provokálni)

A nagy írónak nincs pénze kifizetni a számláit, mert ötven évvel a kora előtt jár, és idiótákkal van körülvéve, akik nem értik a művészetét. Ezért a nagy író ponyvaírásra adja a fejét, ahol rögtön formát bont, és megreformálja a műfajt.
(Aha, képzelem a cselekmény-orientált átlag ponyva olvasót, amint elábrándozik az életképtelen főhőssel, akit csak a makacs véletlenek tartanak életben a kosztól bűzlő lakásában. Ettől a korát megelőző írózseni képtől meg úgyis sikítani tudnék, mert ha ezt is gondolja magáról, egyrészt ne verje nagydobra, másrészt meg legyen annyira éteri lény, hogy ne foglalkozzon piszkos anyagiakkal )

A nagy író  reméli, hogy minőségi ponyvájával új olvasóréteget von be a zsánerirodalomba, mert nagy író őszintén sajnálja, hogy Franciaországban nincs ennek akkora piaca, mint az Egyesült Államokban, mert így a francia szerzők szegényebbek, mint az amerikaiak.
(Baszdmeg, nem vette észre, hogy az amerikai ponyvákat azért veszik, mert van egy betonbiztosan ütő cselekményük? Ezen kívül valamivel több munka is van bennük, mint amit itt öt ívben a képünkbe nyomott)


A nagy írót Martin Page-nek hívják, álneve Pit Agarmen. A mű címe: La nuit a dévoré le monde (Az éjszaka felfalta a világot, franciául megállja a helyét)