Hamarosan osztják az Oscar-díjat Cannes-ban, avagy milyen az élet a fesztivál díszletei között

Megint kezdődik ez a rohadt fesztivál, a nagy éves glamour média pofavizit Európában. Kilenc kilométerre lakom Cannes-tól, egy, a lehetőségekhez képest autentikus provanszál kisvárosban. Sajnos ez a távolság nem elegendő ahhoz, hogy hatékonyan megvédjen a fesztivál mellékhatásaitól:
1. A könyvtári kopasz biztonsági őr mar hetek óta úgy ugrál, mint Linda a fapapucsban, és hasonló stílusban sikkantgat is hozzá, mert készül a jelenésére. Két hét szabadságot vett ki, mert magának a nagy Robert de Nirónak felel majd a biztonságáért, legalábbis mindenkinek ezt meséli.
2. A könyvtár földalatti parkolójában egy szintet egy autókölcsönző cég bérel, aki május elején lecserélte a szokásos állományát, a polók, cliók, golfok sírva el, és megérkeztek helyettük a nagy fekete mercedesek. Egy egész emeletnyi gyászkocsi.
3. Mozirajongó kollégáim már legalább egy hónapja veszekednek a meghívók miatt, mert a szervezők a megyében szinte minden kultúrális intézménynek, iskolának küldenek, persze soha sem eleget. Életre szóló barátságok mentek már tönkre ezért, de egy fesztivál vetítés biztosan olyan feeling, amiért ezt is megéri. Én még nem voltam, mert tudom, hogy sokat kell sorban állni a tűző napon vagy a szakadó esőben, és az én szervezetem nem bírja az ilyen megpróbáltatásokat.
4. Az úton megjelentek a moszkvai rendszámú luxusautók, amiket általában egy kaptafára gyártott szőke szupermodellek vezetnek.
5. A magánhelikopterekre még várni kell néhány napot, majd amikor megérkeznek az igazán fontos emberek, akiknek nincs idejük kilenc kilométert autóval megtenni.

Az első hippi

Én, aki az életemet egy székkel a seggemhez nőve töltöm, már évek óta azon álmodozom, hogy ha nagy leszek, Alexandra David-Néel leszek.
Alexandra David Néel túl korán született, 1868-ban, de több életet is élt, orientalista, operaénekesnő, világutazó volt.
Első életében jó családból származó, szende úrilánynak álcázta magát, akit a szokásoknak megfelelelően bemutattak a belga királyi udvarban mint elsőbálozót.

Hamar fény derült valódi természetére, 15 évesen megszökött a belgiumi családi nyaralásról, át akart jutni Angliába. Érdeklődni kezdett a szabadkőművesség és a korszak feminista mozgalmai iránt. Katolikus anya és protestáns apa boldogtalan nászából született, akiknél állandó vita tárgyát képezte egyetlen lányuk vallása. Alexandra 21 éves korában átvágta a gordiuszi csomót, és buddhista lett. Megtanult angolul, szanszkritül és tibeti nyelven, életrajzírói szerint mindezt pedig egy év alatt.
Szüleinek anyagi gondjai voltak, ezért Alexandrának dolgoznia kellett, innnentől kezdődött Alexandra glamour korszaka, beiratkozott a brüsszeli zeneakadémiára, és hamarosan lírai énekesnő lett, Hanoiban, Athénban lépett fel, majd Tuniszban. Itt találkozott Philippe Néel vasútmérnökkel, akinek négy éven keresztül a szeretője lett a korban cseppet sem szokásos módon, majd akihez harminchat éves korában mégiscsak feleségül ment, elkezdve harmadik életét.
A házasság pár hónap után rossz hatással lett a kedélyére, az orvosok utazást tanácsoltak. Alexandrának Abbázia helyett Indiára esett a választása, tizennyolc hónapra indult, végül tizennégy év múlva ért haza. Egész életében levelezett a férjével, aki a legjobb barátja maradt, és intézte az anyagi ügyeit Franciaországból. Indiában megismerkedett egy tizenöt éves tibeti fiúval, Yongdennel, aki a kisérője lett további életében, ahogyan ezt a szemérmes életrajzírók nevezték. Az első világháborút Indiában töltötte, meditált, remeteként élt, és a Himalája lábainál az akkor még tiltott területnek számító Tibetről álmodozott. Végül kis kitérővel, Japánon keresztül valósította meg a tervét, ahova egy neves japán filozófus meghívására érkezett. Azután Yongdennel visszagyalogoltak Kínán keresztül Tibetbe, és koldusnak öltözve, több éves bolyongás után 1924-ben érkeztek meg Lhassába.

 Alexandra volt az első európai nő, aki bejutott a tiltott városba. 1926-ban hazatért Párizsba, és kora celebje, a nagyúri szalonok szívesen látott vendége lett. Írni kezdett kalandjairól, vett egy házat Dél-Franciaországban, amit átalakítat lámaista meditációs központnak. 69 éves korában, 1937-ben visszautazott Kínába, de az időzités nem volt jó, a második kínai-japán háború közepén találta magát, végül 78 évesen tért haza Franciaországba, ahol élete végéig írt, 28 könyve jelent meg. 101 éves korában megújjítatta az útlevelét, majd nyugodtan halt meg, utolsó akarata az volt, hogy a Gangeszbe szórják a hamvait, Yongdenével együtt.

Böcsek Józsi balladája

novella　

　

Józsi a tegnapi újságot bámulta már tíz perce. A nagy konyhakéssel odébb kotorta a felszeletelt hagymát az asztalon, hogy jobban lássa a nyerőszámokat. Mind az ötöt. Újból és újból végignézte, megszámolta őket, elölről, hátulról kezdte, de mindig ugyanarra jutott. Törölgette a szemét, könnyezett, a hagyma csípte. Kívülről ismerte őket, az ő szelvényén is ezek voltak. Szegény, megboldogult édesanyja születési dátuma, és az övé. Meg a házszáma, hogy meglegyen az öt. Nyolcvankilenc millió volt a nyeremény. A kövér nullák úgy tolakodtak a nyolcas és a kilences mögött, mint ahogy az éhes kiskacsák totyognak az anyjuk után.

Nem tudta, mit gondoljon erről az egészről. Csak egy dologban volt biztos: ma megölik a disznót. Túlhízott, majdnem kétmázsás, utána ki eszi meg a zsírját, a kutyának se kell. Tovább vágta a hagymát. A kocsmában mondták neki, hogy több esélye lenne a hatoslottón, de nem változtatott. Gyakran beszéltek statisztikáról, egyszer a kocsmáros még a fiát is odahívta, hogy elmagyarázza nekik, melyiken érdemes játszani. Egyetemre jár a gyerek, de hogy pontosan hova, arra Józsi nem emlékezett. Mély torokhangon felnevetett magában. Milyen jól tette, hogy nem hallgatott rájuk. Már szegény szülei is, isten nyugosztalja őket, az ötöslottón játszottak.

Felugrott, eszébe jutott, hogy a szelvénnyel lehet csak felvenni a nyereményt. Megszédült, amikor belekotort a konyhaszekrényen lévő, intarziás fadobozba, amiben a Böcsek család tartotta azokat a Kádár korszak óta. Tömzsi, durva ujjaival nehézkesen csípte fel a felső papírlapot, megtörölte homlokát az ingujjával, amikor látta, hogy a nyerő szelvényt tartja a kezében. Mindig precíz ember volt, akkurátusan félrerakta a heti szelvényeket, csak az év végén ürítette ki a dobozt, begyújtásra használta a papírt, könnyen belobbant. Visszatette a szelvényt a helyére, leült, tovább vágta a hagymát. Tudta, hogy Gyuri, az öccse, és a haverok a csirkekombinátból mindjárt megérkeznek, nem álmodozhatott tovább. Csak rájuk számíthatott, amióta szegény édesanyja nem volt már vele, meg amióta a Jolán is elhagyta.

Józsi belevágott az ujjába. Felszisszent, fél kézzel megfogta a pálinkás üveget az asztalon, öntött belőle a sebre, aztán gyorsan leszopogatta. Még jó, hogy végzett a hagymával. Egy dologban biztos volt: senkinek se beszél a nyereményről.

Gumicsizmás lábak trappolását és vastag röhögést hallott kintről. Megjöttek a cimborák, reggel öt óra volt. Lehajtottak egy kupica pálinkát, aztán a hajnali derengésben elkapták a hízót. Józsi lágyszívű ember volt, átadta a kést Gyurinak, ő bökte le az állatot. Újból előkerült a pálinkás üveg, megint meghúzták. A hideg levegőben vér és zsír szaga szállt. Fázósan toporogtak a férfiak a jeges udvarban a szürke, februári hajnalon.


̶ Jobb lenne a Riviérán, Józsikám, ugye? ̶ nevetett Gyuri vörösre fagyott kezét fújdogálva ̶ Majd ha nyerünk a lottón!

Józsi nem válaszolt, nem volt szószátyár ember, előbb halotthalvány lett, majd szégyenlősen elpirult. Gyuri röhögve folytatta:

̶ Neked már egy gonddal kevesebb van, Józsikám, legalább az asszonyt nem kell elhagynod. Ha egyszer megnyerem a főnyereményt, az lesz az első dolgom, hogy kidobom a házisárkányomat, és élek, mint hal a vízben.

Ami igaz, az igaz, Jolánnal nem kell többet vesződni, már öt éve átköltözött a postáshoz. Nem hiába állt a kézbesítő biciklije Józsi háza előtt akár fél napig is, ha Jolán egyedül volt otthon. Az emberek meg mehettek be a postára a leveleikért. Elmondták neki a szomszédok, hogyne mondták volna, de ő eleinte nem gondolt rosszra, Jolán elmagyarázta, hogy játékstratégiákról beszélgetnek. Ki adhatott volna neki jobb tanácsokat, mint a kézbesítő, aki szintén nagy lottózó volt? Foglalkozási ártalom volt ez nála, kevésbé kellemetlen, mintha a feladott csomagokat fosztogatta volna. Aztán egy idő után a postás házában folytatták a közös lottózást. Jolán utazni akart, Velencébe, Párizsba, a piramisokhoz. Mindent le akart fényképezni ezekkel az új gépekkel, amikbe film se kell. Azt gondolta, így boldogabb lesz. Józsi bánta, hogy soha nem vitte el pecázni, akkor Jolán is meglátta volna, hogy mi az igazi boldogság.

A férfiak darabokra vágták a disznót az udvaron, a metsző hidegben. Józsi, amikor azt hitte, senki sem figyeli, otthagyta őket, a konyhába osont, és remegő kézzel nyitogatta az intarziás dobozt. Minden egyes alkalommal alaposan megvizsgálta a szelvényt, és őszintén meglepődött, hogy még mindig létezett, még mindig a kezébe tarthatta, és még mindig a nyerő számok voltak rajta.

Felkelt már a nap, amikor Gyuri ráordított:

̶ Józsikám, baszd meg, miért járkálsz te be egyfolytában? Milyen jófajta szeszt rejtegetsz előlünk a konyhában? Egyedül akarod bevedelni, vagy bennünket is megkínálsz belőle?

Így történt, hogy Józsinak elő kellett venni a negyven százalékos Jagermeistert, amit a keresztlányától kapott. A szilvapálinka és a Jagermaister különös keveréke megviseli az érzékenyebb embereket, de az események utólagos fényében senki sem gondolta a faluban, hogy Józsi emiatt darálta be jobb mutatóujja amúgy is meggyötört utolsó ujjperecét a májas hurkába.

Barátai kemény emberek voltak, de még ők is meglepődtek azon, hogy Józsi milyen kivételesen jól tűrte a fájdalmat, három embernek kellett betuszkolnia az időközben kiérkező mentőautóba. Gyuri bekísérte az ügyeletre, és megakadályozta, hogy vérző kézzel megszökjön a fertőtlenítőszagú váróból. Öccse akkor is mellette maradt, amikor a csinos ügyeletes doktornő összevarrta a sebet. Sajnos nem találták meg a hiányzó darabot a hurka alapanyagában, így Józsiból soha nem lehetett már teljes ember. Gyuri végül megértette, hogy bátyja akár az ablakon is kiugrana, csak hogy ne kelljen a kórházban maradnia megfigyelésen, ezért beültette a szolgálati Suzukijába. A hazafelé tartó úton Józsi a fájdalomcsillapító és a jagermaister nehezen múló hatása alatt mindent bevallott a nyerő szelvényről és a nyolcvankilenc millióról. Gyuri, flegmatikus természetének hála, nem ment neki egy fának, hanem a legnagyobb titokban intézkedni kezdett, mert abban mind a ketten egyetértettek, hogy erről senkinek egy szót sem ejthetnek. A Szerencsejáték Zrt. munkatársai is így gondolták, főleg azért, mert a belső szabályzat első pontja szerint a diszkréció és az anonimitás megőrzése abszolút prioritást élvezett. Elővigyázatosságból csak egy középkategóriás autót küldtek ki Józsiért, hiszen mégsem mehetett távolsági busszal a kiemelt összegű nyereményért. Egy apró részletről feledkeztek csak meg. A marslakók inváziója kevésbé lett volna feltűnő, mint a Böcsek Józsi háza előtt parkoló vadonatúj, fekete autó, oldalán az apró Szerencsejáték Zrt. feliratú matricával.

Sajtóközlemény

Kisalföld, 2009 március 17

Az Észak-Hansági Mezőgazdasági és Csirkekombinát ez úton kíván fellépni a Böcsek József ügyében terjedő mendemondák ellen, és a megye lakosságának tudtára hozni az igazságot.

Dr Adorján Attila, az ÉHMCSK elnök vezérigazgatója határozottan cáfolja azt a híresztelést, miszerint Böcsek József, betanított munkás engedély nélkül behatolt volna a cég vezetőségének irodáiba, és részt vett volna a cég elnökségi értekezletén. Dr. Adorján Attila azt is leszögezi, hogy az említett munkatárs nem viselt csirke jelmezt, és nem énekelt obszcén dalokat az igazgatóságról.

Az ÉHMCSK ezúton is gratulál volt dolgozója nyereményéhez.


Az ÉHMCSK tudatja, hogy az ÉHMCSK öregfiúk válogatottja szponzort keres, a csapatnak új mezekre lenne szüksége, valamint az öltöző is felújításra szorul.

　

Józsinak rengeteg ráérő ideje lett a gyárban bekövetkezett sajnálatos incidens óta, pedig nem az ő hibája volt, Gyuri találta ki az egészet. Végül nem bánta, ami történt, végre foglalkozhatott igazi szenvedélyével, a különleges csalik készítésével. Gondolkozott rajta, hogy szabadalmaztatnia kellene a legjobban sikerültet, a tyúkbéllel kevert főtt kukoricásat. Pár napig érlelte, és amikor a szomszéd Neszti néni szóvá tette a szagot, már mehetett is vele pontyra. Gyakran megzavarták, sokan benéztek hozzá a nyeremény óta, de ezt már kezdte megszokni. Pénzt nem tudott adni nekik, mert az neki sem volt, a befektetési tanácsadó megtartott mindent. Az ügyfélkapcsolati referens ajánlotta ezt még neki Pesten, akit Józsi magában csak a világ legszebb nőjének hívott, még ha hosszadalmas volt is ezt végiggondolni, valahányszor eszébe jutott. Ez volt a legegyszerűbb megoldás, minden hónap elején a számlájára utaltak egy nagy összegű járulékot, amit még Gyuri felesége sem tudott elkölteni.

Jolán látogatására mégsem számított. Józsi a konyhában kísérletezett a búzadarás, főtt krumplis új ötletén, soha nem lehet tudni, kárászra hátha beválik. Ez a nő, aki az ajtóban állt, már nem az ő Jolánja volt, megváltozott. Józsi eleinte nem tudta, miért, de aztán megértette: az új, szőkébb, vékonyabb szemöldökű Jolán mosolygott rá.

Jolán nem várta meg, hogy hellyel kínálják, letelepedett mellé az asztalhoz.

̶ Józsi, még egy új konyhabútort se vettél?

Józsi úgy mustrálta a sötétbarna, kopottas koloniál tálalót, mintha először látná.

̶ Nincs vele semmi baj, jó lesz nekem ez még.

Jolán elkomorodott.

̶ Józsikám, emlékszel, amikor piros szives macit lőttél nekem a búcsúban?

Józsi ráncolta a homlokát, de bárhogy is erőlködött, nem jutott semmi se eszébe. Különben sem szerette a céllövöldét, nem járt vadászni. Jolán sóhajtott egyet.

̶ Józsikám, leépítés lesz a gyárban, azt hallottam, hogy engem is kirúgnak. A postán se rózsás a helyzet, lehet, hogy bezárják a hivatalt. Mindenki azt mondja, sehol sincs felvétel. Te vagy az egyetlen, aki segíteni tudna.

Józsi körülnézett, az asztalon halmokban állt a megpenészedett ételmaradék, kísérletezésének mellékterméke. Zoknija szagát még Jolán is érezhette, Józsi nem talált tisztát a fiókban, mert Gyuri feleségének nem volt ideje átjönni, hogy kimossa a ruháit. Amióta vett egy házi szoláriumot, egyfolytában abban feküdt, pedig tudhatná, hogy rákkeltő. Józsi idegesen vakargatta mutatóujja csonkját a beállt csendben. Valamit mondania kellett.

̶ Ha gondolod, időnként idejöhetnél kitakarítani, megfizetnélek érte.

Jolán szeméből kibuggyant egy igazi könnycsepp.

　

Burzsujéknál

Pár napja részt vettem egy balettbemutatón, a Kambodzsai Királyi Balett előadásán Monacóban. A jegyet potom pénzért vettem a munkahelyemen, és számomra csak a helyszínen derült ki, hogy a monacói elit kedvelt sportklubbjában rendezték azz előadást. Látszott rajtunk rögtön, hogy nem forgunk jobb körökben, mert egy óráig kerestünk parkolóhelyet. Monacóban szinte képtelenség az utcán megállni, méregdrága, földalatti garázsokat építettek minden utcasarokra. Ez lehet az előszűrés, vagy fizet a vándor, vagy fújja továbbb az út pora. A sportklub bejárata előtt sorban álltak az egyenruhás voiturier-ék, hogy elintézzék ezt a kellemetlenséget a sportklub szórakozó úri közönsége helyett. A konferenciateremben leforgathattak volna egy Dallas epizódot: a terem falait tükörcsempe borította, a plafont sötétkék szőnyegpadló, amit valószínűleg az éjszakai égboltot jelképezendő nonfiguratív alakzatokban elhelyezkedő spotlámpákkal dekorálták.  A jegyek nem számozott helyekre szóltak, mégis ültetők serege várt bennünket az ajtóban, hogy a helyünkre kísérjen. A nonszensz senkit sem zavart.
Az előadás előtt közvetlenül elcsendesedett a terem, majd egyemberként felpattantunk, mint egy alsótagozatos osztály, mert megérkezett Caroline hercegnő diszkrét, fekete kiskosztümben. Meg is állapítottam magamban, hogy a monarchiának közösség építő hatása van a népre, nekünk is elkelne. Néhány elegáns francia orvosfeleség körülöttünk nem így gondolta, és élvezettel rinyáltak félhangosan:
Ezek még mindig itt tartanak, a XXI. században! Ez felháborító! Semmiképp se állok fel.
Igen, a renitens franciák most is lefejeznék a királyt.
Elkezdődött az előadás, és megint rájöttem, hogy az ázsiai művészetek befogadásához hiányzik belőlem a dekóder, és bizonyára nagyon rossz megfigyelő vagyok, ha azt hiszem, hogy egy komplex teremtésmítosz történéseit három, azaz három különböző tánclépéssel  adnak elő.

Rossz bornak is kell a cégér

Rohadt ideges vagyok. Tegnap este héttől fél kilencig elolvastam a francia kedvenc íróm új zombis könyvét. (Most már csak ex-kedvenc egyébként, kilőtte magát a szivemből). Kiváncsi voltam rá, mert egyébként szépirodalmat ír ez a fiatalember, nem is rosszul, öt-hat regénye is megjelent már, ez az első ponyva regénye, amit persze álnéven adatott ki.
Némi túlzás regénynek titulálni egyébként, a másfél órás olvasási időben a családi vacsora is benne volt. Zombi-novella. Zombi-kisregény?  A szerző büszke lehet magára, új alzsánert talált fel, a statikus zombis történetet. A cselekmény abban merül ki, hogy az utolsó túlélő bezárkózik egy emeleti lakásba, Párizsban, és figyeli, hogy mi történik az utcán. A zombiinvázió első hete után nem sok minden. A történet csúcspontja az, amikor a főhős kimegy az erkélyre, és lepisili az alant korzózó élőhalottakat, majd megijed saját merészségétől, és három napra lefekszik aludni. A maradék száz oldalon siránkozik.
Ezek után még mindig úgy éreztem, hogy adnom kell egy esélyt az irónak, talán paródiának szánta, talán meghalt a macskája, és így próbálta feldolgozni, és kerestem egy interjút vele a neten, amiben a könyvről beszél.

Főbb gondolatai:

A zsidó-katolikus kultúrkörben mindig jelen volt a zombi tematika: Jézus is feltámadt hallottaiból. (Öhöm, azért vannak pöttöm eltérések a miértek meg a hogyantok között, de értem, hogy szeretne provokálni)

A nagy írónak nincs pénze kifizetni a számláit, mert ötven évvel a kora előtt jár, és idiótákkal van körülvéve, akik nem értik a művészetét. Ezért a nagy író ponyvaírásra adja a fejét, ahol rögtön formát bont, és megreformálja a műfajt.
(Aha, képzelem a cselekmény-orientált átlag ponyva olvasót, amint elábrándozik az életképtelen főhőssel, akit csak a makacs véletlenek tartanak életben a kosztól bűzlő lakásában. Ettől a korát megelőző írózseni képtől meg úgyis sikítani tudnék, mert ha ezt is gondolja magáról, egyrészt ne verje nagydobra, másrészt meg legyen annyira éteri lény, hogy ne foglalkozzon piszkos anyagiakkal )

A nagy író  reméli, hogy minőségi ponyvájával új olvasóréteget von be a zsánerirodalomba, mert nagy író őszintén sajnálja, hogy Franciaországban nincs ennek akkora piaca, mint az Egyesült Államokban, mert így a francia szerzők szegényebbek, mint az amerikaiak.
(Baszdmeg, nem vette észre, hogy az amerikai ponyvákat azért veszik, mert van egy betonbiztosan ütő cselekményük? Ezen kívül valamivel több munka is van bennük, mint amit itt öt ívben a képünkbe nyomott)


A nagy írót Martin Page-nek hívják, álneve Pit Agarmen. A mű címe: La nuit a dévoré le monde (Az éjszaka felfalta a világot, franciául megállja a helyét)

Avatás

Ha egy matróz először lépi át az Egyenlítő képzeletbeli vonalát, a legénység többi tagja beavató szertartást szervez neki, mert a szárazföldi patknyból így lesz igazi tengerész. Ezt éreztem én is tegnap, amikor a barátnőim elvittek egy étterembe, ahol még sose jártam. Csak helyben derült ki, hogy virágokra specializálódtak, minden fogásukba raktak belőle. Mindegyikbe, kétszer is végig néztem az étlapot. Végül rizstésztában sütött kecskesajtot választottam virágsalátával, amiben főleg árvácska és begónia szirmok voltak. A saláta meglepően jó volt egyébként. Sikeresen túlestem az avatáson, egészségesen élő, trendi nő lettem. Aztán hazamentem, és ettem egy kis kolbászt, mert éhes maradtam.

Évértékelő?

A rengeteg hátránya mellett van egy hatalmas előnye is annak, hogy külföldön élek: a közélettől való távolságtartás készsége. Magyarországon már rég a fejemet verném a falba, vagy habzó szájjal szeretnék a rohadt politikusok véréből inni, itt csak elnéző félmosollyal figyelem a hiúságok vásárát. Tehát itt a lista arról, hogy 2012-ben mi NEM idegesített fel a francia kisvárosban, ahol lakom. A listát egyébként bármelyik banánköztársaság megirigyelhetné.

1. Kiderült a polgármester jobbkezéről, aki harminc éven keresztül jó érzékkel halmozta a városi kikötő elnökségét és az építési osztály vezetését, hogy velejéig korrupt volt. A kikötőben csak borítékért cserébe lehetett helyet bérelni, az építési engedély kérelmeket is meg kellett támogatni némi készpénzzel. A polgármester semmiről sem tudott, a vizsgálat folyik.

2. Országos tisztújító választásokat tartott (na, mindegy kiírom mégis) a jobboldali párt, és a megyénkben bohózatba fulladt a szavazás, a tiszteletre méltó aktivisták megrészegültek a hatalom gőzétől. A Chanel kosztümös ügyvédek és Hugo Boss öltönyös fogorvosok, a helyi intelligentsia tagjai úgy csaltak, mint a gyerekek, hamis szavazatokkal tömték tele  az urnákat, aztán egymást vádolták, végül minden kiderült, egy ország röhögött rajtuk. 2013-ban újra szavaznak.


3.  A városi tűzoltó laktanyában évek óta swinger partikat tartottak éjszakánként, ügyeletben. Az unatkozó férjek titokban odahordták a feleségeiket, hogy a délceg tűzoltók karjaiban újra fellobbanjon szexuális életük kihűlt parazsa.  Valószínűleg egy frusztrált kolléga írta a névtelen levelet, amitől kiborult a bili, azóta megtörtént a belső vizsgálat, a vádak igazaknak bizonyultak, a tűzoltó parancsnokot áthelyezték a hegyekbe, a beosztottak a helyükön maradtak, őrzik a lángot. Csak a muflonokért aggódom.